A Dél háborúja

Háborog az iszlám világ. A pokolba kívánják Amerikát, a „sátán országát”. Utcára vonulnak a fundamentalisták, de nyugtalanok a mérsékeltek is. A haragot tudatosan szítja a tálib rezsim, amely az egész iszlám világ elleni támadásnak igyekszik beállítani az amerikai–brit hadjáratot. Amerika azonban Oszama bin Laden vagy Omar molla szózatai nélkül is a bűn, az elnyomás jelképe a világnak ezen a részén. A jólét megtestesítője, amely irritálja a szegényeket. Nem az iszlám lázad hát, még ha sokan – köztük egyházi vezetők – próbálják is belerángatni e konfliktusba.
Nem vallások, kultúrák háborújáról van szó. A rongyosok lázadása ez. A kiábrándult elesetteké, a mindig könnyen megtéveszthetőké. A szegényeké, akik idolként tisztelik Oszama bin Ladent. Azt az elvakult fanatikust, aki még annyit sem áldozott mérhetetlen vagyonából felemelésükre, mint a gőgös Nyugat. Tudás és kenyér helyett fegyvert adott a kezükbe, és gyűlöletet csepegtetett a szívükbe. Könnyű dolga volt, mert ezekről az emberekről már mindenki lemondott, semmit nem veszíthetnek. A Dél háborog rádobott iszlám köntösben kilátástalan sorsa miatt, és fenyegeti elkeseredetten az egyre mélyülő szakadék másik oldalán értetlenül bámulókat.
E reagálás azonban senkit nem érhetett váratlanul. Régóta beszélnek már a világ szerencsésebbjei korunk egyik legnagyobb kihívásáról, ami nem más, mint – némi geográfiai pontatlansággal – az Észak és Dél között egyre erősödő ellentét, a szélesedő és egyre mélyülő szakadék. Beszélnek róla, de nem tesznek ellene. Illetve csak keveset, nem eleget. Voltak persze próbálkozások, de ezek a modernizációs kísérletek egytől egyig zátonyra futottak. A Nyugat nem tudott mit kezdeni az iszlám világgal, a szegénységgel. S ez még csak a kisebb hiba lett volna, de az már bűn, hogy önös céljaikra eszközként használva fel is fegyverezte e mezítlábas sereget. E gonosz tudás most azok ellen fordul, akik kiengedték a szellemet a palackból. A terrorizmus innen már csak egy lépés volt. Ráadásul a kiképzők lebecsülték tanítványaikat. A lelküket nem tudták átgyúrni, miközben ráébresztették őket, hogy a globalizmussal csak globálisan lehet sikeresen szembeszállni. E martalócok közben azt is megtanulták, hogy ha ügyesek és kellően demagógok, akkor utánpótlásuk kiapaszthatatlan. Hadseregük ugyanis a szegénységgel arányosan nő.
Szeptember 11. óta már mindenki tudja, hogy a baj nagyobb, mint azt bárki is gondolta. Nagy, de nem gyógyíthatatlan. Reményt ad erre a minden eddiginél szélesebb nemzetközi összefogás, amelyről csak remélhetjük, hogy a bombázásokat is túléli. A katonai akció ugyanis reálisan fenyegeti ezt a nemzetközi egységet, destabilizálhatja a Nyugat-barát arab rezsimeket, de nem lehet kizárni a konfliktus kiterjedését sem, az pedig még nagyobb csapást jelentene a jobbító törekvésekre, ha a szembenállás még több muníciót kapva vallások, kultúrák harcává terebélyesedne. A sokk, a döbbenet azonban most esélyt is ad. Esélyt az elesettek jobb megértésére, eddig lebecsült vagy öntelten félrekezelt konfliktusok kezelésére, az igazi kihívások megválaszolására, az új világ felépítésére. Ezen az úton az egyik legsürgősebb feladat most a terrorizmus megfékezése. Fontos csatát lehet nyerni ellene Afganisztánban, de a háború nem itt dől el. A végső sikerhez a fentieket figyelembe véve és nem kizárólag a fegyverek után kapkodva kell átgondolni a brit államférfi, Edmund Burke minap az amerikai nagykövet asszony által is idézett szavait, miszerint „a gonosz győzelméhez csak annyi kell, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit”.