A gróf, aki rovarokat és élményeket gyűjtött

A németországi Felső-Lausitz tartomány Rumenau városkájából való gróf Hofmannsegg amúgy híres rovar-, állat-, növény- és ásványgyűjtő, aki bejárta szülőhazáján kívül Franciaországot, Spanyolországot és Portugáliát is, 1793–94-ben Magyarországot is bebarangolta.

Nem titkolt célja az volt, hogy – számára legalábbis – egzotikus földünkön ritka madarakat és különleges rovarokat gyűjtsön. Ha viszont már itt járt, figyelmét nem kerülhették el a magyar élet jellegzetességei és furcsaságai sem. Grófunk levelekben számol be élményeiről. Eme munkáinak foglalata 1800-ban került az olvasók kezébe Görlitz városában. Hofmannsegg gróf megfordult többek között Pécsett, Szegeden, Eszéken, Mehádiában és Temesváron is, de nem kerülhette el Budát sem.
„Buda környéke első pillantásra nem sokat ígért – írja –, de most már mégis sokkal előnyösebb véleményem van felőle. A várhegyről a kilátás pompás. Körül halmok és hegyek emelkednek, melyek szőlővel vannak beültetve. A szőlőn felül még hegyi legelők is vannak, előttünk ismeretlen növényekkel… A kisebb folyóvizek hiányát mutatja a hajómalmok nagy száma a Dunán, csak Buda és Pest mellett mintegy 60-70 található… Óbudával szemben van két sziget, olyanok, mint az Elba szigetei Gabernitznél…” Dicséri továbbá a város környékét, kora nyári ligeteit és verőfényét, gyümölcseit és borait, majd hozzáteszi: olyan jól érzi magát a magyarok közt, hogy esze ágában sincs meglátogatni azt az itt élő „mogorva szászt”, akinek a budai címét otthon megkapta. Ezután Pécs felé veszi útját, de novemberre újra Pesten van. Itt aztán már nem a kies környéket, sokkal inkább magát a várost veszi szemügyre. Megjegyzi: „Pest és Buda együtt sokkal nagyobb, mint Drezda és Neustadt, és Pest a szebbik város. Itt most sok szép új ház épül. Pesten épp vásár van, épp olyan a lárma, mint a lipcsei vásárokon, csakhogy a vásártér itt sokkal szebb.” Ezután a pesti kávéházakat magasztalja, leszögezve, „ilyen szépet ez idáig még nem látott”.
Ám azt sem hallgatja el, amitől idegenkedik. Például a pesti „állathecctől”, vagyis attól a cirkuszi látványosságtól, amelyben ökrökkel, medvékkel, harci ebekkel, farkasokkal, leopárdokkal, sőt tigrisekkel vívatnak ádáz csatákat. Epésen megjegyzi, hogy egy „heccmester” nemrég azzal hencegett, hogy szabad kézzel is elbánik a vad bikával, ám az állat összetiporta a nagyképű frátert.
Azt is némi borongással jegyzi meg, hogy míg a „keresztényekhez méltatlan” heccszínház tágas, az „igazi teátrum” Pesten kicsi, sötét és komolyabb művek előadására alkalmatlan. Az sem tetszik neki, hogy a magyar ifjúság, főként a középosztálybeli – összevetve a szászországival – eléggé műveletlen, sőt link és könnyelmű. Dicséri viszont az arisztokraták műveltségét, szolidságát és emberi tartását.
A derék gróf dicséretére legyen mondva, még azt is ambicionálja, hogy nyelvünket megtanulja. És nem mindennapi nyelvtehetség lehetett: néhány hónap elmúlta után már „sok mindent elsajátított” anyanyelvünkből, amit ugyan nehéznek ítél, de büszke is rá, hogy a magyarok egyaránt csodálkoznak gyors haladásán.