A HÁBORÚ ARCAI

Colin Powell, az Egyesült Államok külügyminisztere alighanem meglepte a világot. Sohasem „véresszájúságáról” volt híres. Távol állt attól, hogy a republikánusok soraiban nem túl ritka „héják” karzatába álljon. Az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának egykori – ráadásul az Öböl-háború alatti – elnökétől, a Vietnamban harcolt katonától mégis más, keményebb hozzáállást vártak volna a terrorizmus elleni harccal, az afganisztáni beavatkozással kapcsolatban. És ami a legmeglepőbb, így van ez nemcsak külföldön, hanem Washingtonban is. Alighanem ez utóbbi következménye, hogy a rendkí-vül intelligens, múltja ellenére szelíd modorú, mégis rugalmas fekete férfit a napokban nem annyira találjuk ott az események fősodrában.
A szeptember 11-ét követő hetekben alig álcázott birkózás zajlott a washingtoni kormányzat berkeiben: a terrorcsapás után, az Air Force One fedélzetén biztonságos helyre igyekvő, könnyeivel és indulataival küzdő Bush elnöknek kellett bölcs és visszafogott, vagy hirtelen, a bosszúvágynak engedő tanácsot adni. Nem kérdés, hogy melyik álláspont képviselője volt nehezebb helyzetben, amikor olyan lépésekre kellett sarkallnia az elnököt, mellyel a hazája történelmében egyedülálló tragédiára ad választ. Ez a hálátlan, visszafogó szerep jutott Powell külügyminiszternek, míg a védelmi tárcát vezető kollégája, a „dörzsölt” Donald Rumsfeld a bosszú első harapásra édesnek tűnő almáját nyújtotta Bush felé a világ legerősebb haderőjének formájában.
Nem kevés részben a külügyminiszter, és az elnök környezetében hasonló elveket valló személyek érdeme, hogy Bush nem „csípőből lőtt vissza”, akit márpedig éppen erre sarkallhattak államfői felelősségérzetéből fakadó érzelmei éppúgy, mint Texasból magával hozott, vagány keményfiús beidegződései. Noha távol még a konfliktus végjátéka, annyi már most bizonyossá vált, hogy fellépésük képzeletbeli jelmondata: „a harag rossz tanácsadó” alighanem életeket és presztízst spórolt Amerikának.
Azok a bizonyos lövések – igaz, hogy egy összetett, gazdasági, politikai, katonai elemeket egyaránt tartalmazó művelet keretében – azonban végül mégis eldördültek, s egyelőre nem látható, hogy mire vezet az amerikai akció a terroristákat pártoló afganisztáni tálib rezsim ellen. Nem tudható az sem, hogy a fegyverek és a hirtelen jött terrorellenes (egymásnak jogtiprást, rakétavédelmi rendszert, kémrepülő-incidenst megbocsátó) nagyhatalmi koalíció hangjai mellett meghallható-e az amerikai külpolitika revíziójára serkentő gyenge füttyszó, mely a „kettős mérce”, és az „amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek” elvek záros határidőn belül történő feladására szólítanak. Ha igen, úgy külügyminiszterként az intelligens Powellre küldöttként nem kisebb szerep hárulhat, mint a világ szegényebbik felén megkopott amerikai imázs újrafényezése.