A világ jelenlegi nukleáris biztonsági struktúrája a hidegháború alatt alakult ki, s annak realitá-sait tükrözi. A 60-as évektől kezdődően a kölcsönösen szavatolt megsemmisítési képesség elve biztosította, hogy egyik szuperhatalom sem lehetett érdekelt egy nukleáris háború kirobbantásában. Az elv lényege, hogy mind az USA, mind a Szovjetunió rendelkezett elegendő nukleáris rakétával ahhoz, hogy egy esetleges rá mért csapás után is megsemmisítse a másikat. A nukleáris Armageddon lehetősége szavatolta a békét évtizedeken át. Ezen biztonságpolitikai struktúra egyik sarokpontja volt az ABM-egyezmény, amelyet a két szuperhatalom írt alá 1972-ben. A szerződés célja az volt, hogy megakadályozza olyan védelmi rendszer létrehozását, amelyik képes lett volna támadó nukleáris rakéták semlegesítésére. Azaz a két ellenség megegyezett, hogy nem is próbálják egymás támadását kivédeni. Ez a perverznek tűnő megállapodás a kölcsönösen szavatolt megsemmisítési képesség logikájából adódóan valójában a béke megőrzését szolgálta. Ugyanis, ha bármelyik fél sikeresen fejleszt ki egy rakétavédelmi rendszert, akkor azzal semlegesíti a másik válaszcsapásmérő képességét. Az ellenség válaszcsapási képességének hiányában azonban, a hatékony rakétavédelemmel rendelkező felet semmi sem rettentheti el nukleáris fegyvereinek bevetésétől. Attól való félelmükben, hogy a másik előbb fejleszt ki egy ilyen védelmi rendszert, mindkét hatalom jónak látta, hogy ezen lehetőség ellen biztosítékot szerezzen. Az ABM-egyezmény ezt a biztosítékot szolgáltatta. A szerződés megszületése tehát két speciális körülmény együttes hatásának köszönhető. Egyrészt mind az USA, mind a Szovjetunió tartott attól, hogy a másik hamarabb lesz képes egy rakétavédelmi rendszert hadrendbe állítani. Másrészt mindkettő meg volt győződve arról, hogy a másik visszaélne ilyetén nukleáris fölényével.
Diktátorok kontra civilizáció
A hidegháború elmúltával azonban a világ biztonságpolitikai helyzete alapvetően megváltozott. Amerika biztonságát ma más jellegű kihívások fenyegetik, mint a megelőző évtizedekben. Ugyan a szeptember tizenegyedikei támadások a „klasszikus” terroristaveszélyre irányították a figyelmet, Amerikára más, talán még félelmetesebb veszély is leselkedik. Ugyanis egyre több, az USA-val ellenséges rezsim képes vagy lesz hamarosan képes amerikai városokat atomtöltetű rakétákkal fenyegetni. Észak-Korea például két évvel ezelőtt demonstrálta, hogy rendelkezik atomtöltet célba juttatására alkalmas, nagy hatótávolságú rakétával. Az USA azt is gyanítja, hogy Irak, Irán és Líbia is számottevő nukleáris arzenál tulajdonosai, és csak idő kérdése, hogy a célba juttatásukhoz szükséges eszközöket is birtokolják. A New York és Washington elleni terrortámadások arra mutattak rá, hogy bizonyos személyekkel szemben nem jelent védelmet a megtorlás ígérete.
Oszama bin Laden minden bizonnyal tudatában volt annak, hogy akciója nagyon komoly amerikai ellencsapást fog eredményezni. Ez azonban szemmel láthatóan nem rettentette el. Mi lett volna, ha van türelme kivárni, amíg sikerül Irakból, Észak-Koreából vagy Oroszországból beszerezni egy nagy hatótávolságú ballisztikus rakétát? Vagy mi lenne, ha valamelyik iszlám forradalom élén egy ország vezetőjévé válna, s úgy próbálna hasonló eszközökhöz jutni? S mi a garancia, hogy nincs más vezető, aki hozzá hasonlóan boldogan áldozná fel embereit a hitetlenek vagy a „globalista imperialisták” elleni harcban? A szavatolt megsemmisítés csak akkor jelent védelmet, ha elrettenti az ellenfelet. Ezt azonban az USA nem veheti biztosra többé. S itt újra kiütközik a kölcsönösen szavatolt megsemmisítés elvének sajátos logikája. Ezen országok ugyanis, ellentétben a volt Szovjetunióval, nem rendelkeznek az Egyesült Államok elpusztításához szükséges potenciállal, „pusztán” egy-egy milliós nagyvárost tudnának eltörölni a föld színéről. Egy ilyen esetben azonban kérdéses, hogy az USA hajlandó lenne-e a támadó ország egész lakosságát kiirtani. Hiszen ha nem az Egyesült Államok léte van fenyegetve, akkor az amerikai döntéshozóknak már olyan egyéb szempontokat is figyelembe kell venniük, mint az aránytalan erő alkalmazásának erkölcsisége vagy a támadó ország ártatlan szomszédait érő sugárszennyezés. Ez persze nem garancia arra, hogy az USA nem válaszolna teljes megsemmisítéssel, de felvet kétségeket ezzel kapcsolatban. S abban a pillanatban, hogy vannak ilyen kétségek, felmerül annak a lehetősége, hogy egynéhány millió honfitársat feláldozni nem sajnáló diktátor esetleg erre alapozva elindítja atomtöltetű rakétáját mondjuk a tízmilliós Los Angeles felé. Szaddám Huszeinről vagy Kim Dzsong Ilről nem is olyan nehéz elképzelni egy ilyen kalkulációt. Ennek bekövetkezési valószínűsége természetesen kicsi, de ma sokkal nagyobb, mint a hidegháború idején volt. Az Amerika és a Szovjetunió közötti kölcsönösen szavatolt megsemmisítés elve tehát értelmét vesztette a megváltozott viszonyok között. Vele együtt az USA-nak ezért aztán az ABM-szerződés is csak fejfájást okoz. Hiszen amíg a hidegháború alatt az egyezmény a békét és Amerika biztonságát szavatolta, ma pontosan a szerződésben foglaltak akadályozzák meg az Egyesült Államok vezetőit, hogy a saját országuk nukleáris rakéták elleni védelmét megoldják.
Ráadásul nem is kell, hogy egy ellenség valóban kilője rakétáit az USA-ra, elég ha el tudja hitetni, hogy megtenné. Egy ilyen jellegű fenyegetést pedig a korábbiaknál jóval hitelesebbé tett a szeptember 11-i terrortámadás. Ha például az afganisztáni tálib rezsim interkontinentális rakétát irányítana egy amerikai nagyvárosra, Bush elnök valószínűleg nem nagyon kételkedne abban, hogy szükség esetén ki is lövik azt. A ballisztikus rakéták elleni védelem hiánya tehát zsarolhatóvá teszi az USA-t, s ezáltal komolyan megkötheti a kezét. A rakétapajzs tehát nemcsak azért fontos, hogy megvédjen egy esetleges nukleáris támadástól, hanem azért is, hogy fenntartsa az amerikai kül- és védelempolitika szabad mozgásterét.
Amíg Amerika védtelen a ballisztikus rakétákkal szemben, addig minden vele potenciálisan szemben álló államnak érdeke ilyen harceszközökhöz jutni. Viszont, ha az USA felépíti a rakétapajzsot, azzal kiküszöböli ezt a motivációt is. A pajzson ugyanis valószínűleg csak a legfejlettebb, többtöltetű interkontinentális rakéták fognak tudni áthatolni. E rakéták beszerzése vagy kifejlesztése azonban megengedhetetlenül drága a világ majdnem minden országának. Amíg tehát a jelenlegi helyzet ösztönzi a fegyverkezést, addig a rakétapajzs valószínűleg visszafogná azt.
A sérthetetlenség mítosza összeomlik
Ezt a helyzetet felmérvén tűzte ki Bush elnök az USA és szövetségesei ballisztikus rakéták elleni védelmére szolgáló rendszer felállítását. Ehhez azonban az USA-nak vagy fel kell mondania, vagy pedig Oroszország beleegyezésével módosítania kell az ABM-szerződést. Ennek egy cikkelye kimondja, hogy bármelyik fél visszaléphet az egyezménytől, amennyiben erről hat hónappal korábban értesíti a másik felet. Tehát az USA-nak joga van arra, hogy felmondja a szerződésben foglaltakat. Ezt a lépést a Bush-kormány bizonnyal meg is fogja tenni, amennyiben Oroszország nem járul hozzá az Amerika által igényelt módosításokhoz. Ugyan az ABM-szerződésben foglaltak értelmében megtehetné a Bush-kormány, hogy egyoldalúan felmondja azt és kiépíti a rakétapajzsot, ennek ellenére a nyár folyamán a Bush-kormány mégis tárgyalásokat kezdeményezett Oroszországgal egy esetleges módosítás érdekében. Tette mindezt azért, mert a rakétavédelmi rendszer ellenzői komoly ilyen irányú bel- és külpolitikai nyomást fejtettek ki, főleg az orosz érzékenységekre hivatkozva.
A szeptember 11-i terrortámadás azonban nyilvánvalóvá tette Amerika védtelenségét. A rakétapajzs ellen az Oroszország érzékenységére hivatkozó érvek mára sokkal kevésbé tűnnek fontosnak. Mostanra valószínűleg kevesebb ország hördülne fel, ha az USA bejelentené, hogy tárgyalások helyett egyoldalúan visszavonul az ABM-szerződésben foglaltaktól és kifejleszti a rakétapajzsot. Úgy tűnik, hogy az amerikai belpolitikai helyzet is kedvezőbb e szempontból, mint néhány héttel ezelőtt volt. A rakétapajzs minden bizonnyal kiépül. A szeptember tizenegyedikei terrortámadások könnyen lehet, hogy az utolsó szögek voltak az ABM-szerződés koporsójában.
Mi akkor a probléma a rakétapajzzsal? Azok, akik ellenzik kifejlesztését, általában Oroszország érzékenységére hivatkoznak, valamint arra, hogy a védőpajzs felépítése egy újabb fegyverkezési versenyt indítana el világszerte. Annyiban természetesen igazuk is van, hogy Oroszország foggal-körömmel ragaszkodik ehhez a hidegháborús szerződéshez, ami egyike azon kevés tényezőknek, amik segítenek fenntartani nagyhatalmi illúzióját. Ezen túl azonban Oroszországnak nincs mit félnie az amerikai védőernyőtől, hiszen az még a legoptimistább tervek szerint sem lesz képes megállítani a több robbanótöltettel felszerelt orosz interkontinentális rakétákat. Így Putyin orosz elnök azon vádjai, miszerint a rakétapajzs Oroszország ellen irányulna, minden alapot nélkülöznek.
Az ellenzők másik félelme, hogy a pajzs kifejlesztése egy új fegyverkezési versenyt fog elindítani. Ennek valószínűleg éppen az ellenkezője igaz. Ma az Egyesült Államok teljesen védtelen egy nukleáris támadással szemben. Ez arra ösztönzött és ösztönöz vele ellenséges államokat, hogy nukleáris töltettel rendelkező interkontinentális rakétákat próbáljanak létrehozni, hogy azzal szükség esetén zsarolni tudják az Egyesült Államokat. Egy ilyen rakéta birtokában ezen államok jobban tudják Amerikával szembeni regionális érdekeiket érvényesíteni, hiszen egy USA városra irányzott rakéta drámaian csökkenti amerikai beavatkozás valószínűségét. Viszont, ha az USA felépíti a rakétapajzsot, azzal kiküszöböli e zsarolás lehetőségét. Azon ugyanis valószínűleg csak a legfejlettebb, többtöltetű interkontinentális rakéták fognak tudni áthatolni. E rakéták beszerzése vagy kifejlesztése azonban megengedhetetlenül drága a világ majdnem minden országának. Ez azt jelenti tehát, hogy a rakétavédelmi rendszer valószínűleg inkább csökkenteni fogja, mintsem hogy növelné egy új fegyverkezési verseny valószínűségét. Ráadásul Bush amerikai elnök Putyin orosz elnöknek tett javaslata, miszerint kapcsolják össze a védelmi rendszer kiépítéséről folyó tárgyalásokat a támadó nukleáris fegyverek csökkentésére irányuló megbeszélésekkel, tovább gyengítette a fegyverkezési versenytől való félelem jogosultságát.
Pátyolgassuk-e Putyint?
Amit a rakétapajzs-ellenzők többsége nem vesz figyelembe, az a hidegháború végével alapvetően megváltozott nemzetközi bizonságpolitikai környezet. Amíg két nukleáris hatalom volt a világon, a kölcsönösen szavatolt megsemmisítési képesség elve alkalmas volt a béke fenntartására. Ma viszont már több olyan rezsim is rendelkezik vagy fog a közeljövőben rendelkezni atomfegyverrel, amelyek reakciói nem feltétlenül tekinhetők nyugati értelemben racionálisnak. Az a biztonságpolitikai rendszer, amely a békét szolgálta több mint negyven éven át, mára elavult lett. Az ABM-szerződés ízig-vérig e rendszer része, s ezért az USA-nak érdekében áll, hogy felmondja azt.
Amikor Bush elnök Európába látogatott, mindösssze négy NATO-ország állt ki a rakétapajzs mellett. Ezek Olaszország, Magyarország, Lengyelország és Csehország voltak. Nem véletlen, hogy az USA nemrég még orosz megszállás alatt lévő szövetségesei ilyen egységesen sorakoztak fel a kezdeményezés mögött. E három ország vezetői történelmi tapasztalataik miatt jobban értik, mint nyugat-európai kollégáik, hogy védelempolitikai döntésekben a jól felfogott érdek fontosabb, mint az orosz nagyhatalmi érzékenységek pátyolgatása. Egyértelmű kiállásunk nem tűnt el nyomtalanul a washingtoni politikában. Bush szeretné kiterjeszteni a védelmi rendszert az amerikai szövetségesek fölé is. Magyarország minden bizonnyal előrébb lépett a pajzs által védelmezendő országok listáján.
A szerző a washingtoni Hudson Intézet volt munkatársa és a bostoni Fletcher School of Law and Diplomacy Ph.D. hallgatója
Harcosok Klubja
Lázár János a Harcosok Klubja edzőtáborában: Nincs csodafegyver, nincs felmentő sereg + videó
