A stafétabot

Történelmi távlatnak kevés negyvenöt esztendő, így 1956 még mindig a felkavaró élmények és felkavart indulatok terepe, s nem a józanul távolságtartó szaktudományoké. De negyvenöt esztendő kegyetlenül sok idő ahhoz, hogy széles rendet vágjon az emlékezők, az egykori hősök soraiban. A forradalom és a szabadságharc résztvevői rettegve gondolnak arra, hogy ők elmennek, lesz-e még, aki őrzi és hirdeti ’56 eszményeit. Szeretnék áthagyományozni az évtizedeken keresztül megszenvedett örökséget, átadni a képzeletbeli stafétabotot. Ez az aktus egy ünnepi szónoklatban természetesen hat, de a mai magyar közéletben már közel sem megy oly kedélyes automatizmussal az ilyesmi, mint hajdan, a forradalmi ifjúsági napok idején.
Számos stafétabot van, többféle örökség, s bár a leltár tételei között ott szerepel a szabadság, a függetlenség, a hazaszeretet, a bátorság, az áldozatkészség – maguk az örökhagyók sem tudtak megegyezni, hogy melyik kié, hogy mit adhatnak tovább. Akiket ma, leegyszerűsítve reformkommunistáknak neveznek, joggal hivatkoznak arra, hogy az ő szellemi ellenállásukból, vitáikból, tiltakozásaikból született a forradalom. De akik a barikádra mentek, azok nagyrészt nem a Petőfi-körből vagy valamely értelmiségi klubból érkeztek, talán nem is hallottak az „úri népek” ideológiai csatározásairól. Ennek ellenére a reformkommunisták fellépése, forradalma nélkül nem lett volna szabadságharc, az a magyar csoda, amit ma ’56 jelent. Egyszerű, kézenfekvő igazság ez, mégis gyakori, hogy a forradalmár, vagy a szabadságharcos a másik rovására tekinti magát az egész ’56 letéteményesének.
Az örökösök nemcsak a felemelő eszményeket kapják meg, hanem a 33 évnyi aljas és szemérmetlen rágalomáradatot és hazugságözönt, az utóbbi 12 év féligazságait és torzsalkodásait, ’56 zaklatott utóéletét is. S mennyi frontvonal húzódik még a mártírok utódai, a börtönt szenvedettek, az emigránsok, a hamar „konszolidálódók”, az örök hűségesek, a beilleszkedők, a mindig kirekesztettek, a hallgatásba menekülők, a megfélemlíthetetlen próféták, a csak emberibb szocializmust kívánók, a minden baloldalt elsöpörni akarók, a megbocsátók, az engesztelhetetlenek között. S mindegyiknek van igazsága, s mindegyik szeretné továbbadni. ’56 gazdag és sokszínű öröksége tizenkét év alatt szilánkokra töredezett. Az örökösökre vár a feladat, hogy összeillesszék a darabokat.
Sokszor elmondták már, hogy ’56 nem kisajátítható, ’56 az egész nemzeté, nem egyéneké, pártoké, klikkeké, lobbicsoportoké, gazdasági érdekszövetségeké, önjelölt intellektueleké. S végképp nem a hóhéroké, akik úgy viselkednek, mintha néhány hervadt koszorú árán felvásárolták volna az egész hagyatékot.
A gumibot stafétabot lett.