Afganisztán, a logisztikusok réme

Ahogy a világ közvéleménye egyre nagyobb izgalommal várja a terroristáknak menedéket adó, tálibok uralta Afganisztánban sorra kerülő esetleges nyugati katonai akciók hírét, érdemes egy pillantást vetni a javarészt kietlen hegyvidékek uralta országra katonai szempontból.

Mint azt két nagyhatalom kudarca (Nagy-Britannia: XIX. század, Szovjetunió: 1979–1989) is mutatta, a jelentős, rendszeres utánpótlástól függő reguláris hadseregeknek a terep gyakorlatilag alkalmatlan a manőverezésre. Afganisztán közlekedési infrastruktúrája rendkívül fejletlen, elsősorban történelmi okokból kifolyólag, de a szabdalt táj miatt kétes, hogy lehetne-e – akár korlátlan beruházásokkal is – megfelelő áteresztőképességű úthálózatot kialakítani a helyenként négy-ötezer méteres csúcsok és rendkívül mély szakadékok között.
A terep és a tengerszint feletti magasság a vegyesen hegyvidéki és kontinentális éghajlattal párosulva olyan időjárási körülményeket teremtenek a Pakisztán, Irán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Kína közé beékelődő országban, amelyek rendkívül megnehezítenek vagy akár lehetetlenné is tesznek mindenfajta mozgást. A tél, amely októbertől áprilisig tart, rendkívül hideg, a mínusz negyven fokos hőmérséklet sem ritka, a hó óriási vastagságot érhet el. Több helyütt állandó a lavinaveszély, a látási viszonyok pedig nemcsak hóesés közben rosszak, hanem a hegyek között folyamatosan jelen lévő többrétegű felhőzet miatt is. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a magas csúcsok közelében kiszámíthatatlan turbulenciák és széláramlatok fordulhatnak elő, „normális” időjárás közben éppúgy, mint viharok közben.
Az utak hiánya vagy használhatatlansága miatt az elsődleges katonai szállítóeszközök a repülőgépek és a helikopterek, ám ezek bevetése sem függetleníthető a fenti körülményektől. A forgószárnyasok pilótái szembesülnek elsősorban az időjárás helyi viszontagságaival: a nagy tengerszint feletti magasságon a fel- és a leszállás rendkívül nehéz feladat, a váratlan lejtőkkel tarkított hómezőkön kevés a vizuális referencia.
Ha a kisebb terrorista csoportok felkutatására nemcsak egy-egy hasonló méretű kommandót vetnek be, hanem kiterjedt, többezres létszámú „kutasd-pusztítsd” akcióba fognak, mindenekelőtt egy vagy több nagyméretű repülőteret (Kabul, Bagram) kell gyors éjszakai ejtőernyős akcióval elfoglalni és megerősíteni, amelyek a hadművelet bázisául szolgálhatnak a továbbiakban. Ezeket tüzérséggel célszerű ellátni a közvetlen védelem céljából, de biztosítani kell a folyamatos, huszonnégy órás légi fedezetet is – ez utóbbit kizárólag a biztonságos távolságban lévő pakisztáni vagy türkmén, üzbég, illetve tádzsik bázisokról felszállva, ha ezek rendelkezésre állnak majd.
A korlátozott időtartamra a helyszínre küldött erőnek mindenekelőtt kapcsolatot kell teremtenie az ellenzéki Északi Szövetséggel, akik helyiek lévén a lehető legjobban ismerik a terepet és tálib ellenségeiket, illetve az általuk rejtegetett terrorista elemeket.
Ha a fentiekkel ellentétben az ellenzékiek támogatásával kívánnának eredményt elérni az amerikaiak, úgy erre alighanem a hamarosan beköszöntő tél miatt várni kell. Az északiaknak ugyanis át kellene kelniük a négyezer méter magasságban lévő Szalang- és Bamijan-hágókon, amelyek a következő időszakban gyakorlatilag használhatatlanok lesznek.
Bárhogy alakuljon is a szárazföldi művelet, a voltaképpeni cél elérése nem lehetséges aprólékos akciók nélkül. Kis csoportokban bevetésre kerülő, különlegesen képzett alakulatoknak kell átkutatniuk minden zugot, barlangokat és hátrahagyott bunkereket, ahová Oszama bin Laden és követői elrejtőzhettek. Márpedig a kockázatok és az áldozatok ebben a hadviselésben elkerülhetetlenek, bármilyen technikával és kiképzettséggel rendelkezzenek is a bevonuló csapatok.