Agrárjövő és a családi gazdaság

Az egykori pártkegyelt tsz-elnökből mára sokmilliárdos, külföldön is sikeres vállalkozóvá lett, baloldali fontos ember a napokban igencsak eligazította kis hazánk agrárpolitikusait az ágazat feladatairól. (Magyar Hírlap, szeptember 15.) Kinyilatkoztatásában nem valami fényes jövőt szán a családi gazdaságoknak, amelyek szerinte vagy a „más gazdasági szervezetekben ismert beszállítói pozícióra törekednek”, vagy pedig a nagyobb gazdasági szervezetekbe integrálódnak. Lássuk, hogy miért képtelenek a jelenlegi magyar baloldal illusztris agráriusai azonosulni a családi gazdaság, mint fogalomkör lényegével.
A családi gazdaságokat nem a rendszerváltozás találta ki. A Kárpád-medencében az 1848-as jobbágyfelszabadítást (1848. évi VII–XIV. törvénycikkek) követően a vegyes üzemszerkezet alakult ki. A nagybirtokok mellett meghatározó szerepet játszottak a hazai agrártermelésben a közepes és kisparaszti gazdaságok különböző formái is és ezen belül az olyan formációk, amelyek lényegében megfeleltek a mai családi gazdasági értelmezésnek. Tevékenységükre, továbbfejlődésükre óriási csapást jelentett a Rákosi-, majd a Kádár-korszak. Azt hozta, ami a lényege volt: a más magántulajdonú formációk mellett gyakorlatilag teljesen szétverte a paraszti gazdaságokat, megsemmisítette eszközállományukat, felszámolta infrastruktúrájukat, hogy helyette óriási költséggel megteremtse a bolsevik ideológiának és életszemléletnek megfelelő, kollektivizált agráriumot. Íme bizonyságul, mit mondott erről Szabó István volt nádudvari tsz-elnök, az MSZMP KB egykori tagja: „Magyarországon a mezőgazdaság átszervezésekor a parasztságot gyakorlatilag, gazdaságilag likvidáltuk, elvettük földjét, legjobb termelőeszközét, elvettük azt a technikát a kezéből, ami nagyon alacsony teljesítményszintű fogaterőre volt alapozva.” (Elhangzott Kaposvárott egy tanácskozáson, 1997. október 15-én.)
Amikor tehát a rendszerváltó pártok immár tíz éve a kis- és közepes gazdaságok megerősítéséről és benne a családi gazdaságok megteremtéséről beszélnek, valójában visszaállítani kívánják a térségünknek megfelelő vegyes üzemszerkezetet – azt, ami a piacgazdasági viszonyok között a versenyképes, helytállni tudó magyar agrárgazdaságok létrehozásának alapfeltétele. De van egy másik szempont is. Az egységesülő európai nemzetek szellemi vezetői egyre-másra kinyilvánítják: nemzetként való megmaradásuk egyik előfeltételének azt tekintik, hogy gazdaságuk és ezen belül a mezőgazdaság is a kis- és középvállalkozásokra alapuljon. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az önálló egzisztenciák a nemzeti gondolat továbbvitelének szilárd bázisai is egyben.
Mint ismeretes, az elmúlt időszakban új elgondolások kerültek előtérbe a családi gazdaságok tervezett törvényi szabályozását illetően. Vannak azonban olyanok, akik ezt az elképzelést ellenzik. Nagy tévedés minden olyan állítás, hogy a családi gazdaság fogalomkörének meghatározása csak napjainkban kezdődött volna. Ezzel szemben a szakmai körökben már évek óta tisztázódtak a fogalom tartalmi kérdései. A szakirodalom pedig immár többkötetnyire rúg. Ezek szerint a családi gazdaság olyan kis- és közepes gazdaság, amelyet egy gazdálkodó személy (a családi gazdálkodó) a családtagjaival együtt, és különleges feltételek szerint működtet. A családi gazdálkodó részére követelmény, hogy feleljen meg bizonyos szakmai és más előírásoknak, továbbá főfoglalkozásszerűen végezze a tevékenységét. Mellette a gazdaságban a munkák elvégzésére elsősorban a közös háztartásban, úgymond gazdasági és érzelmi közösségben együtt élő családtagok jöhetnek számításba (nem bérezett munkatevékenység). Ők viszont a személyes közreműködésen túl más kereső foglalkozást is folytathatnak.
A gazdaság meghatározott földterülettel (ez jelenleg maximum 300 hektár) és a tevékenységhez szükséges, esetenként egészen speciális létesítményekkel rendelkezik. A sok lábon állást segíti, hogy a család a mezőgazdasági és klasszikus mezőgazdasági tevékenykedésen (amibe az erdőgazdálkodás és a vadgazdálkodás is beleérthető) túl széles körű kiegészítő tevékenységet is folytathat, ilyen például a falusi turizmus, az élelmiszer-feldolgozás, a kézművesipar. Ez a gazdasági forma igen alacsony önköltséggel, nagyfokú piaci rugalmassággal működtethető. Érdekelt továbbá a táj értékeinek és a környezetnek a megóvásában, és alkalmas egyes különleges agronómiai feladatok végrehajtására (szuperintenzív kultúrák termesztésére, tenyészállatok nevelésére stb.). Hátrányos lehet a tőkeszegénysége, a kitettsége és a gyengébb innovatív képessége. A különleges sajátosságokból adódóan mindenképpen indokolt, és nemzetközileg is elfogadott (!) a családi gazdaságok megkülönböztetett állami támogatása, illetve tevékenységük egyéb jellegű segítése (földhöz juttatás, infrastruktúra kiépítése stb.). Gondot okoz viszont, hogy ez a fogalomkör az érvényes gazdasági, pénzügyi stb. kategóriákba még elég nehezen illeszkedik.
Világosan kell azonban látni, hogy a családi gazdaság önmagában még nem alternatívája a nagy tőkehatékonysággal termelő nagyüzemeknek. Tévedés viszont, hogy ez méretbeli különbségekből adódik. A különbség elsődleges oka, hogy a nagygazdaságok az adott terület és a megtermelt érték által megkívánt termelési háttérrel, ellátó és forgalmazó szervezetekkel is rendelkeznek. Ezért kulcskérdés, hogy a hasonló funkciójú szervezetek a családi gazdaságok tevékenységének támogatására is megalakuljanak, hiszen nyilvánvaló, hogy azok csak ez által lehetnek igazán versenyképesek. Azaz számszerűsítve, kétszáz családi gazdaság a megfelelő háttérszervezetekkel gazdasági szempontból már versenyképes lehet egy modern, ötezer hektáros nagygazdasággal szemben. De csak így.
A családi gazdaságok háttérszervezeteinek egy része viszont már nemcsak a családi gazdaságokat szolgálhatja, hanem általában a lakosságot is. Gondoljunk arra, hogy a különféle szövetkezeti boltok hálózata sikeres konkurenciát jelenthet a nagy, kontinentális üzlethálózatoknak, például friss és olcsó árut biztosíthat a lakosságnak. Úgy tűnik, ezen a téren még sok a tennivaló, és nagyon is szükség van olyan szemléletű tervezetekre, amelyek tisztázzák, hogy hogyan jön létre a beszerző és értékesítő szövetkezetek hálózata, megoldódik-e a hitelbiztosításuk, a termelési biztonságuk, az érdekeik megjelenítése, a jogi biztonságuk, a megfelelő szaktanácsadási szolgálatuk és így tovább. Hogy ne igazolódjanak a nagyüzemi integrálódásukra, és ezáltal lényegében a mielőbbi megszűnésükre vonatkozó balos igények.
Jogos elvárás, hogy a családi gazdaságok ügyének sínre tételét mielőbb kövesse a háttérszervezetek kiépülése is. Mert csak a megfelelő háttérrel tudnak majd nemzetközi szinten, az EU-ban is helytállani, és őrizhetik meg önállóságukat. Széchenyi írta 1830-ban: „A mai világban, – csuda, hogy annyi idő kellett ily egyszerűség kitalálására, – ki-ki átlátja, hogy a magános ember semmi s csak az egyesülésnek, a társulásnak, szövetkezésnek van hozzá élete és igazi súlya.” (Hitel, 155. oldal.) Azóta százhetven év telt el. Ám úgy tűnik, e megállapítás ma is időszerű.

A szerző agrármérnök, a Mező- és Erdőgazdasági Érdekképviseleti Tanács főtitkára