Fiatal volt, 29 éves, és szép. Majdnem két méter magas, karcsú és bátor. A hivatása megszállottja. Tudta, mire vállalkozik 1956 októberében. Épp a Szovjetunióban fejezett be egy riportsorozatot. Autóval járta a hatalmas országot. Ő volt az első nyugat-európai újságíró, aki benézhetett a vasfüggöny mögötti világba. És látott is, nem csak nézett, és sok mindent megértett.
A Paris Match négy munkatársa 1956. október 27-én Bécsben találkozott: Vick Vance, Franz Goess, Pedrazzini, aki a Szovjetunióból és Paul Mathias, aki Párizsból érkezett önkéntesként. Paul Mathias a forradalom tizedik évfordulójára írta meg részletesen, mi történt azokban a napokban.
A négy újságíró mindenképpen be akar jutni Magyarországra, de nincs vízumuk. Amikor meghallják a magyaróvári vérengzés hírét, kettesével nekiindulnak a határnak. Szerencséjük van. A határőrök egy része is fellázadt. Átvezetik őket. Jean-Pierre Pedrazzini a magyaróvári temetőben kezdi a fotózást. Innen mennek tovább Budapestre. A francia követ, Jean Paul Boncour vízumot szerez nekik a Külügyminisztériumban. Pedrazzini és Mathias mindvégig együtt marad. A Duna szállóból indulnak felfedezőútra a forradalmi mámorban úszó városban.
„Budapesten rendkívüli a lelkesedés, mindenütt fiatal fiúk, lányok az utcán… A város nemcsak leghősiesebb pillanatait élte, hanem legromantikusabb időszakát is. Olyan testvéries volt, mint azelőtt soha, és talán később sem. Harag, politikai nézetkülönbségek feledve… Ünneplő utcáinak sora egyetlen nagy riporttéma.” De Pedrazzini mindig a legforróbb helyzeteket kereste. Megtudták, hogy a Köztársaság téren, a budapesti pártbizottság előtt súlyos harcok dúlnak. Az újságírók a mai Erkel Színház épületéből figyelik, fényképezik a téren zajló eseményeket. Pedrazzini az egyetlen a riporterek közül, aki közelebb akar menni. Kikúszik a térre, és onnan kattogtatja a fényképezőgépét. Egy fának támaszkodva fényképezi a hordággyal rohanó embereket. Akkor éri a lövéssorozat: a lábát, a hasát találja el tizennégy golyó. Köztük egy robbanótöltet.
Ettől kezdve a tanúvallomások néhány ponton eltérnek. Paul Mathias arról tudósít, hogy a magyar zászlóval feldíszített orosz tankok, amelyektől senki sem félt a téren, mert mindenki azt hitte, hogy a felkelőket segítik, hirtelen őket veszik célba. Oroszok ülnek bennük, és nem fraternizálnak. Szlama Árpád, egy felkelő, ugyancsak szemtanúként, 1990-ben arról számol be a Paris Matchnak, hogy egy ablakból érkező lövések terítették le Pedrazzinit. A tankokat magyar felkelők vezették, nem ők lőttek. Azt is elmondja, hogy Pedrazzini, mielőtt eltalálták, a körülötte csapkodó golyók záporában vitt a vöröskeresztes autóhoz egy sebesült kamaszgyereket.
Pedrazzini halálos sebet kapott. Egyik fényképezőgépe kiesik a kezéből. Amikor Paul Mathias bevonszolja a színházba, az az első szava: „A gépem.” Egy ápolónő és egy munkás segítségével sikerül elérniük a tér másik oldalán álló mentőautót. A Petőfi Sándor utcai kórházban még a másodéves medikusok is operálnak. Pedrazzinit is megoperálják, kétszer is. De az orvos bevallja, hogy csak a csodában reménykedhetnek. Pedrazzini mindig a képekről beszél, hogy minél előbb ki kell juttatni őket az országból. Közben Párizsban is megindul a harc a megmentéséért. A Le Figaro tudósítójától az otthoniak már értesültek a történtekről. A Paris Match a legfelső köröket is megmozgatja, hogy repülőgépet szerezzen. Pedrazzini sebész sógorát, Dickmant a francia miniszterelnök gépe viszi Bécsbe. Onnan kocsival hozzák át Magyarországra, mert a repülőtereket akkor már újra az oroszok tartják megszállva – amint a budapesti Francia Intézet akkori igazgatójának, Guy Turbet-Delofnak a naplójából is tudjuk. November 1-je van. A mátyásföldi kis repülőtérről a francia követ feleségének segítségével többórás tárgyalás-könyörgés után sikerül útnak indítani az akkor már félholt Pedrazzinit. A gép felszáll – ez az utolsó, amelyik elhagyhatja Magyarországot. Bécsben várja az a gép, amelyet a francia kormány küldött érte. November 3-án hajnalban szállnak le a párizsi Orlyn. A Paris Match egész szerkesztősége ott várja. Irány Neuilly: a klinika. Budapestet másnap, november 4-én körülveszik az oroszok, de a felkelők még ellenállnak. Pedrazzini Neuillyben harcol az életéért. Embertelen fájdalmai lehettek. Szótlanul tűri. A fotóit nézegeti a betegágyán. Amíg tud nézni. De a Paris Matchnak azt a számát, amelyben az első képei megjelentek, nem adják oda neki. Az ő fotója is benne van, az, amelyik a kórházban készült, és nem sok jót ígér. A fiatal fotóriporter november 6-ig küzdött, tovább nem bírta. „Ugyanabban az órában halt meg, amikor Budapest. Együtt haltak meg” – írta Paul Mathias.
„Az egész világon ő képviselte azokat a magyarokat, akik feláldozták magukat a forradalomért. Az ő arcát, az ő képeit látták az emberek mindenütt, az ő bátorságát, erkölcsi eleganciáját dicsérték” – emlékezik testvére, Marie-Charlotte Vidal-Quadras, aki több jó baráttal, köztük Hubert de Givenchyval együtt eljött a budapesti kiállításmegnyitóra. Vidal-Quadras asszony hálás a magyaroknak azért, hogy „nem felejtenek, hűségesek, éltetik a múltat”. „Elveszíteni a testvéremet olyan soha nem szűnő fájdalom, mint ha a karunkat vagy a lábunkat veszítenénk el. Nem ebbe a világba való ember volt a fivérem. Mindig, minden körülmények között tudott másokra gondolni.”
konzultáció
Elhallgattatná a választókat Magyar Péter
