Már a felkelés első éjszakáján feltűntek a pesti utcákon a megszálló csapatok páncélosai. Ettől kezdve napnál világosabban látszott, hogy nem elégséges a belpolitikai változások követelése, mert a nemzeti függetlenséggel is baj van. Mi több, a két kérdés elválaszthatatlan egymástól. A magyarságtól idegen társadalmi rendszer ugyanis éppen azért válhatott uralkodóvá, mert a szovjet szuronyokra támaszkodhatott. Az oroszok nemcsak a nemzet függetlenségét vették el, hanem saját társadalmi rendszerüket is rákényszerítették az országra. A nemzeti elnyomást mindig az tette végképp tűrhetetlenné a történelemben, hogy szociális alávetést is jelentett. 1956-ban sem volt elégséges követelés a bukott politikai rezsim eltakarítása, hanem meg kellett volna szabadulni annak legfőbb nemzetközi támogatójától is. Világosabban láttak ebben a kérdésben azok, akiknek mélyen átélt személyes tapasztalataik voltak a nemzeti elnyomásról, megaláztatásról.
Feltűnő jelensége 1956-nak, hogy a forradalom legnehezebb frontján, a szovjet csapatok és hazai kiszolgálóik ellen harcolók vezetői körében mennyire túlreprezentáltak voltak a határon kívül született és felnevelkedett magyarok. Maléter Pál felvidéki származású volt, a Corvin köziek parancsnoka, Pongrátz Gergely erdélyi. A második legnagyobb fegyveres alakulat – a Széna tériek – megszervezője és parancsnoka, Szabó János szintén erdélyi volt, akárcsak Dudás József, akinek politikusi vénája erősebb volt ugyan, mint a katonai, de ő sem ismert megalkuvást. A méltatlanul keveset emlegetett műegyetemi nemzetőrzászlóaljat megszervező Marián István is a keleti határt lépte át, amikor újra visszaállt a trianoni határ Románia felől. Nem lehet véletlen, hogy a szabadságharcosok körében – mert a legszívesebben annak mondjuk őket, hiszen fegyverhez nyúltak mindnyájan, s nem is akármilyen posztokon – ennyi határon túlról származó magyar tevékenykedett. Nekik a neveltetésük, gyermekkori vagy akár későbbi tapasztalataik miatt könnyebb lehetett fölismerniük, milyen veszélybe került a forradalom ügye mellett a hazáé is az idegen beavatkozás következtében.
Ha megnézzük e jeles szereplők életrajzát, számba vesszük cselekedeteiket az október–novemberi viharban, igazolhatjuk ezt az állítást, nem feledkezvén meg természetesen arról, hogy bőven akadtak hazafiak azok között is, akiknek nem voltak az övékhez hasonlítható élményeik. Az erdélyi, felvidéki, délvidéki származásúak körében azonban többet, értékesebbet jelentettek az olyan – a szocialista propaganda hatására az itthoni új nemzedék tudatában elhalványult – fogalmak, mint haza, szülőföld, nemzeti önrendelkezés, szabadság. Ez utóbbi az ő világképükben a szociális igazságosság mellett a haza szabadságát is jelentette.
A felsorolt harcosok nemzethez, országhoz fűződő érzelmeit nem tudjuk minden esetben dokumentálni, bár a tettek önmagukban is tárgyiasult bizonyítékok. Az egyszerű kétkezi dolgozótól, Szabó Jánostól nem tudunk idézni hazafias kijelentést. A 16 évesen kommunistává lett Marián alezredes hazafisága sem verbálisan nyilvánult meg, hanem abban, hogy nem szaladt haza a Műegyetem katonai tanszékéről a forradalom kitörésekor, hanem a katonai szervezéshez mit sem értő egyetemisták élére állt. Segítette őket felfegyverkezni, de óvta és vigyázta lépteiket, amikor kiderült, hogy a túlerő ellen nincs apelláta, s az ifjak jobban szolgálják népüket, országukat, ha mérnökök lesznek, mint ha hősi halottakká válnak. Ennek ellenére Marián István, ha hadvezetési kérdések kerültek szóba, nem ijedt meg a Vörös Hadseregtől. A forradalom leverése utáni súlyos ítéletének egyik vádpontja éppen az volt, hogy épkézláb intézkedéseket javasolt a határon beözönlő újabb szovjet alakulatok megállítására.
A mártír Maléter édesapja a felvidéki magyarság egyik vezető személyisége volt. Kiválóan felkészült jogászprofesszor, aki átlátott a Trianonban összetákolt csehszlovák mozaikállam áldemokráciáján, és hosszú dolgozatokban tárta fel a magyarság nemzeti sérelmeit. Volt olyan tanulmánya, amelyből 13 részt törölt a cenzor abban az országban, amelynek „demokráciájától” annyian hasra estek akkoriban s később is Magyarországon.
Maléter Pál ugyan kiskamasz volt, amikor Maléter István elhunyt, de a neveltetés iránya addigra kibontakozott. Egyik utolsó levelében írta az apa Jászi Oszkárnak, már-már megrettenve fia feltörő érzéseitől: „Az én fiam egy fanatikus magyar. Ez, barátom, már a levegőben van. Iparkodom ellensúlyozni, de nem sok eredménnyel…” (Horváth Miklós: Maléter Pál. Budapest, 1995, 14. o.) S hiába érték ezután az ifjú katonatisztet olyannyira ellentétes hatások a Ludovikától a szovjetunióbeli partizániskoláig, 1956 válságos pillanatában halálos biztonsággal választotta ki a helyét az egymásnak feszülő erők színpadán.
Pongrátz Gergely esetében van a legkönnyebb dolgunk, hiszen neki megadatott a könyvírás kegyelme. A Corvin köz, 1956 lapjain feltárul előttünk az örmény eredetű, de magyar szívűvé vált sokgyermekes Pongrátz család élete a román impérium alatt: „Kicsi gyermekkorunktól szüleink belénk nevelték, és Erdélyben a harmincas években a román gyerekek sokszor belénk verték a magyarságot és a hazaszeretetet. Nálunk március 15-e mindig kokárdás ünnep volt, még akkor is, amikor a mellünkre tűzött kokárdát nem vihettük ki az utcára. Mint kicsi gyermek, emlékszem, amikor a városból 10-15 magyar eljött hozzánk, becsukták a spalettákat, összehúzták a függönyöket, és »őrséget« állítottak a kapuba idősebb testvéreimből.” (28. o.) Nem csoda, hogy tudták a Pongrátz fiúk, hol a helyük hazájuk válságos napjaiban…
Hiába telt el négy és fél évtized a forradalom óta, még mindig nem akadt monográfusa az egyik legfontosabb ötvenhatos személyiségnek, Dudás Józsefnek. A Kádár-korszakban kígyót-békát kiáltottak rá. Kinevezték fasisztának, diktátori allűrökkel vádolták, piti rablógyilkosnak ábrázolták. Honnét táplálkozott az a felfokozott gyűlölet, amely évtizedekig körüllengte alakját?
Kétségtelen, hogy bonyolult jellem volt. Ezt még hívei is elismerik. Egyszerre lapszerkesztő, parancsnok és önjelölt politikus, aki nem elégedett meg egy párt létrehozásával, hanem mindjárt Nemzeti Bizottmányban gondolkodott. Eddig bárki próbálta felfejteni a titkát, nem talált mást, mint egy harcedzett, céltudatos nemzeti demokratát, aki már Erdélyben megkezdte reménytelennek tűnő harcát a társadalmi egyenlőség és a nemzeti önrendelkezés összekapcsolásáért. Aki németellenes volt 1944–45-ben, az szovjetellenes kellett hogy legyen 1956-ban. Ez volt a történelem s benne Dudás József logikája.
Az életpályájukat a határon túl kezdő magyarok ötvenhatos cselekedeteinek felvillantása talán közelebb visz bennünket a 45 éve történtek megértéséhez. 1956-ban éppen úgy, mint 1703-ban, 1848-ban, 1918–19-ben vagy 1945-ben, szervesen és kibogozhatatlanul fonódtak össze a haza és a haladás eszméi.
origo.hu
„Mentálisan visszamaradott véglények” – Azahriah beárazta a Fidesz-szavazókat
