Cserepek a tetőn

A szomszéd ház tetejére új cserepet raknak, a szelíd neszezés napok óta áthallatszik. Időnként kimegyek és megnézem, hol tartanak. Ketten, néha hárman dolgoznak. Megszokhatatlan, mondhatni hátborzongató látvány, amint az ácsok végigsétálnak a tetőn, mintha a földön járnának. Nem félnek? Szívesen megkérdezném tőlük. A padlás tetőnyílásán most egy harmadik társuk is kidugja a fejét, ugyaninnét egy láncos, csigás szerkezet is kinyúlik: emelő. A másik kettő közben dolgozik, ceruzával vagy krétával megjelöl valamit a cserépen, utána felteszi. A földtől, a járdától vagy tizenöt méterre vagyunk, én a függőfolyosón, ők a háztetőn.
Nem mindennapi munka, nem veszélytelen, de nagyon emberi. Emberi a kopácsolás hangja és a kormos, öreg cserepek helyén az új rózsaszín.
A földszinten valakik vitatkoznak. Veszekednek inkább. Egy kisgyereken vagy a lakáson vagy a házastársi kötelességeken. Vagy valami máson. Többnyire a férfi szokott kiabálni, s amikor a dührohama elmúlik, azt kérdezi: miért hozod ki belőlem az állatot?! Most kivételesen a nő sír. Panaszosan, hogy a gyerek… a gyerek… ezt nem szabadna. A kisgyerek nincs ott. Szomorú ugyan, de ez is emberi. Majd kitalálnak valamit, talán a gyerek rávezeti őket. Megpróbálják együtt. Ha nem együtt, külön.
A ház fölött este repülők húznak el. Feltűnően sok gép. Vagy nem sok, csak alacsonyan szállnak? Régóta nem tapasztalt érzés járja át az embereket: a félelem. Egyáltalán nem tárgytalan. Tudomásul vesszük, hogy váratlanul és keresetlenül megjött ez is. Visszajött.
Csak az a baj, hogy nem értjük. Mi, a civilizált országok népei egyre kevésbé értjük, mi történik körülöttünk. Képzeld el, mondom magamnak, valaminek az ellenkezőjét és az ellenkező ellenkezőjének a cáfolatát – mondjuk két változatban. De nem megy. Talán többet kellett volna sakkoznom, hogy fejben követni tudjam az összes változatot.
Például hogy ki(k)nek az érdeke volt a New York-i terrortámadás. Ki mindenkié? És a repülőgép lelövése Ukrajna légterében, a nyolcvanöt halott? Vagy tényleg vannak még véletlenek? Akkor is vannak, amikor a robotrepülőket mesterséges árnyékokkal „szokták” megtéveszteni, hogy félrevezessék őket? Hányadik hatványon szerepel itt a valós világ? És ennek a sokadik hatványra emelt számnak csak matematikai jelentése van, vagy van valóságos jelentése is?
Kik játszanak velünk? Kik játsszák ezeket a vad és kegyetlen játékokat? Politikusok? Megszállottak? Paranoiás szörnyetegek? És milyen eszmék várnak még bevetésre? Milyen vallások, milyen istenek nevében lehet sok millió embert kiirtani?
1917-ben, amikor Vlagyimir Iljics Svájcból elindult, hogy forradalmat csináljon Oroszországban, ezzel búcsúzott Európában maradt elvtársaitól: fél év múlva vagy felakasztanak bennünket, vagy győz a forradalom. Hétéves tevékenysége alatt nem győzte hangoztatni: a proletárdiktatúra erőszakot alkalmaz! Könyörtelen, gyors és határozott erőszakot! A kommunisták nem hagyatkozhatnak a burzsoá törvényességre! Aki ezt nem érti meg, az nem forradalmár! Hogy ez a gyors és határozott erőszak hány millió emberéletet jelentett, a történészek talán még ma sem tudják megmondani; kétségtelen viszont, hogy a cinikus és antihumánus politikusszörnyetegek egész sora vezetett el a mai terroristaszörnyetegekig. Terror annyi, mint rémuralom. Beleértve az ellenség fizikai megsemmisítését, természetesen élve a kor adta technikai lehetőségekkel.
Egy, a világ mai állapotát vizsgáló lapból gyerekek néznek rám. Kilenc-, tízévesek. Hálószobájuk egy sikátor zuga, hátul néhány téglából rakott tűzhely, rajta egy serpenyő. Ez a konyhájuk és az élelmük. Elöl egy szövőszékszerű szerkezet, ez hozza majd a pénzt, ebből lesz a kereset.
A föld lakosságának minden ötödik embere, olvasom a World Todayben, napi egy dollárnál kevesebb pénzből él. Kétszáznyolcvan forintból.
Egy másik képen szamárfogatok sora: élelmiszersegélyt szállítanak. A következőn álarcos, kesztyűs, ökölbe szorított kezű felvonulók: a globalizáció ellen tüntetnek.
Képzeljük el a legjobb változatot: a legesleggazdagabbak – akár humánumból, akár a civil szervezetek nyomására – önmérsékletet gyakorolnak. És elkezdődik egy új, egy másik világ. Átláthatóbb, emberibb. Jó volna.
Amikor iskoláskoromban először hallottam az ázsiai hegyekről, akkor tudtam meg, hogy ott van „a világ teteje”. Most azt, hogy minden valószínűség szerint ott van a terroristavezér Bin Laden búvóhelye.
A szomszéd ház tetejét egyébként pénteken befejezték. A legidősebb ács végigsétált a lefektetett létrán, szemügyre vette hármójuk munkáját. Mintegy kétezer darab cserepet raktak fel. Szép munka, értelmes és hasznos. Tiszteletet érzek a tetőfedő munkások iránt – a mások halálának szándékos okozói iránt pedig gyűlöletet. Az egyik épít, a másik rombol. Rombol és öl.