Egy háború képei

Ijedt szemű afgán kisfiú valahol a hegyek között mezítláb menekülve nála is apróbb kistestvérét viszi a hátán. A kép aláírása szerint ő már talán fellélegezhet. Kiszabadult a saját vallásukat megcsúfoló tálibok uralta Afganisztán poklából, hogy valamelyik pakisztáni menekülttábor járványtól tizedelt tömegnyomorában fújja ki magát.

Ki tudja, fiatal élete hányadik csatáját nyerte már meg? S megnyeri-e egyáltalán a háborút? A másik képen úgyszintén döbbent, rémült tekintetek. Nem akarják, nem tudják elhinni, ami történt, de az életösztön kétségbeesetten rángatja el őket a Világkereskedelmi Központ leomló tornyainak közeléből. Ők még a szerencsésebbek, hiszen több ezer embernek még megrémülni sem nagyon volt ideje az elvakult, bosszútól vezérelt, az iszlámra szintén szégyent hozó fanatikusok vezette öngyilkos repülőbombák becsapódásakor. Két kép. Mindegyiken áldozatok. A terror, a tébolyult vakhit áldozatai. Még akkor is, ha most esetleg a másik oldalon állóknak érzik magukat.
Tény, hogy többet lehetett volna tenni az éhség, a nyomorúság leküzdéséért, jó lett volna, ha a fejlett világ korábban ráeszmél az elesettek dühében rejlő pusztító erőre, de ezért a háborúért most csak a terroristák a felelősek. A gazdagok mulasztása sem változtat azon, hogy e konfliktus kitöréséről nem a Nyugat tehet, hanem azok, akik az új világrend legfontosabb elemének a robbanóanyagot tartják, s akik a terroristáknak menedéket adnak. Ez a háború ugyanis szeptember 11-én kezdődött. S hogy mikor lesz vége? Ne kergessünk illúziókat! Nem holnap.
A most megkezdődött katonai művelet csupán egy hosszú lánc egyik szeme, hiszen céljai is sokrétűek: a tálibok kulcsintézményeinek, kiképzőtáborainak megsemmisítése a levegőből, az északi ellenzék olyan mértékű felfegyverzése, hogy széles körű offenzívát indíthasson a tálibok ellen, s főleg Oszama bin Laden és terrorhálózata kikapcsolása kommandóakciókkal. Gyors eredmény nem várható. Ezért a látványos katonai akcióknál sokkal fontosabb, hogy a terrorizmus elleni politikai harcban szülessenek sikerek. A hosszú távú, igazi megoldást pedig az jelentheti, ha a környező országok elszegényedett tömegeinek perspektívákat felmutatva sikerül elérni, hogy ne rokonszenvezzenek a szélsőségesekkel.
A katonai csapások mostani, első szakaszának inkább politikai jellege van. A kabuli hatóságoknak szóló figyelmeztetésnek szánták, egyúttal demonstrálva vele Amerika elszántságát. Nem hagyományos eszközökkel vívott háborúra kell most számítani. Ha a pszichikai nyomással párosuló sebészi beavatkozások nem bírják jobb belátásra Oszama bin Laden kiadatásának kérdésében a tálibokat, ami valószínű, akkor jönnek majd a különleges egységek, de a szárazföldi akciót az Északi Szövetségre hagyják.
Újabb képek, a remény képei. A jugoszláviai bombázások után néhány hónappal önfeledten ünnepelnek a tízéves vad lidércálomból ébredő szerbek Belgrádban. Majd a másik: az őket kitaszítottságba, szegénységbe taszító vezér, Szlobodan Milosevics lehajtott fejjel vonul be NATO-katonák kíséretében a Hága melletti börtönbe. Ez sem ment egykönnyen, de a mostani harc még nehezebb. Omar mollának és elvakult körének napjai azonban meg vannak számlálva. A világ nagy része által támogatott Amerika most nem áll meg félúton, mint az Öböl-háborúban. S hogy mi lesz ezután? Attól félek, hogy a szomorú szemű afgán kisfiú a saját háborúját már elvesztette. De talán a gyermeke még egyszer győzni fog.