Egy holland utazó, Ackersdijck Pest-Budán

A tudós történész, Makkai László 1985-ben találta meg az utrechti egyetem könyvtárában Jan Ackersdijck holland professzor 1823-ból keltezett magyarországi utazásának naplóját. A derék hollandus szívesen utazgatott Európa-szerte, bebarangolta Svájcot, Angliát, Itáliát, Németországot, majd az említett esztendőben gondolt egy merészet, és hozzánk is ellátogatott.
Pozsony volt útja első állomása, majd Nyitra, Léva és a Garam-vidék bányavárosai következtek: Selmec-, Körmöc- majd Besztercebánya. Innen indult tovább november 7-én Pest-Budára, ahol az egyetemet és a könyvtárakat vette szemügyre, valamint megismerkedett neves professzorokkal, de figyelmét a mindennapi élet színes kavalkádja sem kerülte el. Beszámol a híres pesti vásárról, az utca emberének viseletéről, a Gellért-hegyről látható panorámáról, a hegyek borospincéiről, a festői hajóhídról és sok egyéb érdekes vagy épp furcsa benyomásáról.
Leírja a ló- és marhavásár romantikus képét: „Lovakon, marhákon, juhokon és szárnyasokon kívül ezernyi szekér volt ott, megrakodva portékával. Sátoros cigányokat is láttunk, akik javában civakodtak. Estefelé a parasztok mindenfelé tüzeket gyújtanak, hogy elkészítsék rajta ételüket.” Feltűnik neki néhány piacozó archaikus viselete: „Sokuk cipője mindöszsze egy darab, bokájuk körül kilyuggatott bőrből állt. A lyukakba szíjat fűztek, így erősítették a lábhoz.” Felsorolja, mi mindent árultak a vásártéren: szekérszám bálákba kötött dohányt, gyapjút, irhát és szappant, sajtot meg vajat fazékszám, spanyol borsot – amit szerinte a magyarok paprikának mondanak –, és mindenféle faárut meg persze ezernyi ételt-italt. Hozzáteszi: „sokan főznek levest, mások megelégszenek egy darab szalonnával, amit nyársra tűzve megpirítanak, s a zsírját kenyérre csepegtetik...” A vásárt nemcsak magyarok keresik fel, mint írja, látott a forgatagban román parasztokat, örményeket és lengyel zsidókat is.
November 11-én a Nemzeti Múzeumot nézte meg. Fegyverekről, kupákról, Szent István-kori ércpénzekről, de a római kori régi pénzekről és üvegurnákról is megemlékezik. Külön felsorolja a Természetrajzi Gyűjtemény érdekességeit: a botanikai és ásványgyűjteményt. Megragadja a figyelmét egy kitömött pelikán, amivel odahaza nem találkozhatott, valamint Béla király kézjegy nélküli aranybullája és Corvin Mátyás imakönyve.
Beszámol aztán a budai hegyekről, a Vártemplomban látott Szent Jobbról, egy mutatványosbódéról, ahol idomított vadállatokat mutatnak be, a nádori palotáról meg a korabeli vendégfogadókról, amelyek bizony „piszkosak és dohányfüstösek”. Az utca népe, mint írja, vegyes képet mutat. A nemesemberek pödrött bajuszt hordanak, a fiatalurak pedig fekete dolmányt karddal.
Sok mindenről értekezik még a derék hollandus: az iskolaügy helyzetétől, a számtalan vallási felekezettől a gazdasági élet sok furcsaságáig, a magyar tudomány és művészet állapotától a köznép elmaradottságáig.
Ám írjon bármiről, egyvalamiben különböznek feljegyzései a korabeli magyarországi útleírásoktól: azok atyáskodóan fölényes és eleink életét sokszor lekezelően és ellenszenvvel fürkésző pillantásával szemben Jan Ackersdijck, aki 1825-től a liége-i egyetem professzora volt, mindig szeretettel és megértéssel mutatja be országunkat, amelyben – mint záró soraiban írja – „erős és tehetséges nép lakik...”