Elhúzódó háború

Egy másik, immár letűnt nagyhatalom húsz évvel ezelőtti gondjait kezdi felidézni az amerikaiak afganisztáni tanácstalansága. Természetesen, nem a Fehér Háznak a terrorizmus felszámolását illető eltökéltségéről van szó, csupán arról, hogy eközben a nagy lendülettel és támogatással induló amerikai elképzelések mind katonai, mind pedig politikai tekintetben kezdenek belesüllyedni Afganisztán elég reménytelennek tűnő helyzetének mocsarába.
A bombák lerombolták már, amit a tálib katonai infrastruktúrából lehetett. A légvédelemtől sem kell már tartani. A helyiek igazi erejével, az ellenséges környezettel, az idegent emberpróbáló feladat elé állító, míg az ismerőst bujtató hegyekkel pedig a levegőből már nem sokat lehet kezdeni. Ezt az akadályt legyűrni csak szárazföldi alakulatokkal lehet, még ha ez idáig Nagy Sándoron kívül keveseknek is sikerült. Tudja ezt az amerikai hadvezetés, és tanulva a szovjetek intervenciójából, kis létszámú elitkommandók bevetésével operálnak. Ezzel elkerülhetik, hogy mindenkit sokkolva fémkoporsókban térjenek haza az amerikai katonák, ám mint az eddigi akciók mutatják, a tálib rendszer felszámolásához mindez kevés. Ráadásul, egyelőre nem kecsegtet sok sikerrel az az elméletileg jónak tűnő elképzelés sem, hogy az Északi Szövetség kaparja majd ki a szárazföldön a szövetségeseknek a gesztenyét. A tálibok ellenzéke katonailag és morálisan is gyenge ehhez. Közben tompítja a terrorellenes koalíció fellépésének erkölcsi kisugárzását az is, hogy a kényszerű, és inkább az eltökéltséget bizonyító, mintsem komoly katonai célokat követő légicsapásoknak szaporodnak a polgári áldozatai. Ez a tény nemcsak a szövetségesek politikai hátországát, a nemzetközi koalíció összetartását gyengítheti, de mindinkább Oszama bin Laden kezére is játszik. Ő ugyanis leginkább talán azt akarta elérni, hogy az akciót ne a terrorizmus, hanem a muzulmán világ elleni háborúként éljék meg a mozlimok.
A katonai akció várható elhúzódásával párhuzamosan lelassult az Afganisztán politikai jövőjével kapcsolatos útkeresés is. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a tálib rendszer szétverése még nem teremt rendet az országban. A Nyugat kissé hasonló helyzetben találhatja magát, mint tíz éve Irakban. A regnáló hatalom ellenszenves volt, de nem tudták, mi jöhet helyette. Afganisztánban leginkább a törékeny etnikai viszonyok állítják komoly dilemma elé a jövő tervezőit. Hogy csak egy kérdést említsünk, az Északi Szövetség tádzsikjainak, üzbégjeinek, hazaráinak kellene megvívniuk a szárazföldön a háborút, a politikai rendezésből azonban nem lehet kihagyni a pastu többséget képviselő tálibokat sem. Legalábbis a mérsékelteket. E problémát csak tetézi, hogy e törzsi egyensúlyt feltételező stabilizációban figyelembe kell venni a térség kis- és nagyhatalmainak egyébként éppen a népcsoportokon keresztül érvényesülő érdekeit is.
Ezek után aligha csodálkozhatunk azon, hogy George W. Bush egyre gyakrabban hangoztatja: hosszú és bonyolult lesz ez a háború. Ő már tudja, hogy a harc mind katonai, mind pedig politikai téren összetettebbnek és elhúzódóbbnak ígérkezik, mint ahogy azt néhány hete akár a legóvatosabb washingtoni stratégák is gondolták.