Filmszakadás

Magyar filmbemutató volt a minap Párizsban, három héten át mutatták befele a filmeket, köztük Janisch Attila alkotásait (Árnyék a havon, Hosszú alkony). Janisch Attiláról tudni kell, hogy spártai egyéniség, erős jellem, szembeszáll a jegesmedvével is, ha úgy alakul, ezenkívül a nápolyit is fél kézzel eszi. (Megmondta a kulturális kormányzatnak is, hogy szégyelljék magukat, amiért filmet csináltatnak erről a Széchenyi Istvánról, vagy hogyan hívják.)

Na most Janisch (Feldúlt) Attila alkotóművész filmjét a távirati iroda értesülései szerint kettő, illetőleg egy fizető néző tekintette meg a párizsi filmszínházban – mondta is az Escape Saint-Michel nevű művészmozi vezetője, hogy nem volt igazán kifizetődő számára a vállalkozás, plusz a perecesre is rászáradt a perec, ahány csak volt nála.
Ne térjünk ki most itt az elpocsékolt celluloidszalagra, a kérdés összesen annyi, milyen minőségben fitymálja le Janisch alkotóművész a leendő Széchenyi-filmet, a Hídembert? (Talán mert tagja annak a rendezőgárdának, amely kollektíve feldúlt, hogy a legnagyobb magyarról film készül, és azt más készíti, nem pedig ő?)
Szerintem Janisch kollégának legalább a perecest kellene kártalanítania, a lovagiasság okán. Meg a jegyszedő nénit.
Mi meg majd megnézzük a Hídembert, és elmélázunk, jobb lett volna-e, ha Janisch rendező kapja a felkérést, esetleg más a hoppon maradó gárdából. A dolog ugyanis változatlanul úgy fest, a film a nézőnek készül – leszámítva a jelek szerint Janisch Attila produkcióit. (Nem szeretnék a producere lenni.)
Rém egyszerű a recept: először produkálni, aztán provokálni.
Ellenkező esetben ugyanis ott is a fejünkön a csörgősipka, és akkor rajtunk röhög Battonyától Nemesmedvesig tizenkilenc vármegye.