Gerébek és esztéták

Ügynöki beszervezés céljából természetesen „imperialista” államok azon polgárai is megkörnyékezhetők, akik valamilyen okból szimpatizálnak a rendszerrel (de nem annyira, hogy nagy lelkesedésükben netán még ide is települjenek) vagy pedig azok az emigránsok, akik ily módon kívánnak valamit jóvátenni vagy elérni. Például azt, hogy rendszeresen be- és kiutazhassanak, vagy hogy hozzátartozóikat kiengedjék hozzájuk látogatóba. A terhelő és kompromittáló adatok természetesen együtt is felhasználhatók. Előfordulhat továbbá – és az illetékesek soha nem zárkóztak el ettől sem – az ügynök anyagi érdekeltség alapján való beszervezése.
A beszervezés módszereiben is bőven van választék. Az operatív tiszt például meggyőzheti a jelöltet, hogy rendszeresen nyújtson segítséget az állambiztonságnak az „ellenséges” személyek és mesterkedések leleplezésében. Ily esetekben jórészt önkéntes, hazafias alapon jön létre a kapcsolat. A terhelő, illetve kompromittáló adatok felhasználásával zajló zsarolás eredményeképp a jelölt még vallomást is tesz önnön viselt dolgairól, s lehetőség szerint alaposan bemártja társait. A fegyvertárba tartozik az előnyökkel való kecsegtetés (útlevél-, lakáskérelem pozitív elbírálása, professzionális előrehaladás, kinevezés, művészeknél szerződés, íróknál megjelenési lehetőség, példányszámnövelés, plusz egy szerkesztői poszt és egyebek), illetve ezek megvonása, az egzisztenciális, érvényesülési lehetőségek beszűkítése. Persze ez is zsarolás.
Módszerként megemlítendő még az úgynevezett fokozatos bevonás, ami annyit jelent, hogy az illetékesek a jelöltnek egy ideig fel sem vetik a titkos együttműködés kérdését, de ellátják különböző feladatokkal (olykor egy kis szívességet kérnek tőle). Mire az illető észbe kap, már besétált a csapdába, ahonnan igen nehéz újra kikecmeregnie, hisz voltaképp zsarolhatóvá vált: az apró feladatok elvégzésével máris kompromittáló adatot gyűjtött maga ellen. Mert, ugye, mit fognak szólni a barátok, a munkatársak s a família, ha kiderül, hogy már régen a BM-nek dolgozik, azaz: „belügyes spicli”.
E módszerről a szakemberek leszögezik: gyakran kell alkalmazni a régi értelmiségnél (tudósoknál, íróknál, művészeknél), akik idegenkednek az állambiztonsággal való titkos együttműködéstől. Szó se róla, a politikai rendőrség maga is jól tudta, miféle megvetésnek és közutálatnak örvend abban az országban, ahol minden gyerek olvasta A Pál utcai fiúkat, s a lelke mélyén megveti az áruló Gerébet.
Engedély nélkül szigorúan tilos volt beszervezni. Ugyancsak tiltották az úgynevezett népellenes propagandával foglalkozó, „ellenséges aknamunkában” vezető szerepet játszó és a súlyos bűncselekményt elkövetett személy beszervezését. Az „ellenséges” csoportok vezetőit csak akkor lehetett megkörnyékezni, ha rajtuk keresztül e szervezetek felső, irányító grémiumába akart behatolni az állambiztonság.
A beszervezésnek igen lényeges szakasza a beszélgetés, amely két részből áll. Az elsőben az operatív tiszt a jelölt erős és gyenge oldalait, őszinteségét tanulmányozza. A terhelő és kompromittáló adatok alapján folyó beszervezés kihallgatással kezdődik, mivel a leendő ügynök „bűnös tevékenységgel” gyanúsítható. A titkos úton beszerzett „bizonyítékok” forrása természetesen nem leplezhető le. Ha a jelölt elutasítja a beismerő vallomást, tilos tovább erőlködni. Elméletileg ugyancsak tilos a megfélemlítés, a valótlan terhelő adatok használata, a provokáció, a kényszerítő módszerek alkalmazása s az olyan ígérgetés, amely nem teljesíthető.
A gyakorlat természetesen másképp fest, hisz a jelölt nincs abban a helyzetben, hogy bármit is számon kérjen az állambiztonsági tiszten, netán a feletteséhez forduljon. Egyetlen lehetősége akad csupán, de ezzel – a társadalom kiszolgáltatottsága következtében – módfelett kevesen éltek a „szocializmus” évtizedeiben. Mégpedig: kezdetben érdeklődést tanúsít a beszervezés iránt, majd gondolkodási időt kér, amelyet aztán arra használ fel, hogy – vállalva valamennyi hátrányos következményt – széltében-hosszában elhíreszteli, hogy megkörnyékezték. Vagyis eleve dekonspirálódik. Ettől kezdve használhatatlanná válik az állambiztonság számára, s biztos lehet benne, hogy nem háborgatják többet. Biztos lehet persze a politikai rendőrség boszszújában is, vagyis az egzisztenciális hátrányokban, amelyektől a legtöbb esetben a családja is szenvedni fog.

Aki igent mondott, annak egy fényképpel ellátott kérdőív kitöltése után írásbeli nyilatkozatot kell tennie az állambiztonsággal való titkos együttműködésről. A hivatalos kapcsolatot pozíciója, vezetői munkaköre – vállalatvezetőkről, párttitkárokról, főmérnökökről, személyzetisekről, főszerkesztőkről, rektorokról, tanszékvezetőkről van szó –, az államigazgatásról szóló belső utasítások kötelezik arra, hogy „segítse” a politikai rendőrség munkáját. E „segítség” elvben a kölcsönös jó viszony, támogatás, tájékoztatás és egyenrangúság alapján zajlott. Az illetőt havonta egyszer – rendkívüli estekben többször is – felkereste az elhárítótiszt, hogy tájékozódjon az objektumban előforduló azon jelenségekről, amelyek akadályozzák az „alkotó munkát”, illetve amelyek „ellenséges” tevékenységre utalnak.
A kapcsolat köteles volt segítséget nyújtani az illetékességi körében megejtendő titkos házkutatásoknál, tájékoztatni az állambiztonságot a külföldre induló delegációk összetételéről, kivált azokról a személyekről, akikre a belügy szervei kivetették a hálójukat. Sőt ő maga is javasolhatta mások beszervezését. S természetesen jelentést kellett készítenie az objektumát úgynevezett ellenséges országokból felkereső külföldiekről, valamint azon munkatársairól, akiket a „disszidálás” gondolata foglalkoztatott.
A társadalmi kapcsolatot semmiféle előírás vagy utasítás sem kötelezi arra, hogy hivatalból együttműködjön az állambiztonsággal. Ő önként, „hazafias alapon” és szilárd meggyőződésből szolgáltat adatokat az elhárítás területén (az objektumban) tapasztalt jelenségekről, eseményekről, a személyek viselkedéséről. Jórészt magas pozíciót elfoglaló, még csak nem is párttag egyénekről volt szó, akik maguk is kérhettek információkat az elhárítótisztektől.
S mivel a politikai rendőrség feltevése szerint a tisztes pártonkívüliek sokkalta nagyobb mértékben élvezték az emigráció bizalmát, mint a párttagok, az anyanyelvi konferenciákon rendszeresen ott parádéztak a belügy társadalmi kapcsolatai, akiknek nagy részéről a félrevezetendők természetesen pontosan tudták, kinek a megbízásából illegetik magukat.
A hatvanas évek elejétől folyamatosan törekedtek a társadalmi kapcsolatok fokozottabb kiépítésére, mondván, a tapasztalat azt mutatja: „Érdemes kiszélesíteni azoknak a körét, akikkel legális társadalmi nexust kell kiépíteni és tartani. Ezek a személyek a gazdaság, az ipar, a mezőgazdaság és a kulturális élet, az állami szervek különböző objektumainak közép- és alsó vezetői garnitúrájából kerülhetnek ki, olyanok, akik szociális szempontból hozzánk közel állnak, szívükön viselik a szocializmus építésének érdekeit. A termelés frontján vagy az élet más területein többé-kevésbé felelős munkakört töltenek be, és nem zárkóznak el attól, hogy nagyobb időközönként velünk legális társadalmi jellegű kapcsolatot tartsanak, a környezetükben tapasztalt, minket érdeklő jelenségekről bennünket tájékoztassanak. Az ezekkel a személyekkel való kapcsolattartás kezdeményezésének és kialakításának az alapja sem nyílt, sem burkolt kényszer nem lehet, hanem a szigorúan vett önkéntesség. A kapcsolat kialakításának alapvető előfeltétele, ha a személy maga tartja szükségesnek egy ilyen nexus kialakítását. Ha ilyen igénye nincs, mint társadalmi kapcsolat nem jöhet számításba. Ennek az elvnek a megszegése súlyos hibákhoz, a régi tömeginformátori hálózat kialakításához vezet. Az ezekkel a személyekkel való összeköttetés is társadalmi jellegű kell hogy legyen, és nem viselheti magán a konspiratív kapcsolat jellegét.”
Mindez elég világos is lenne, csakhogy ismét kódolt nyelvezettel van dolgunk. Magyarán: számtalan esetben, sőt vélhetően az esetek nagy többségében bizony kényszert és megfélemlítést alkalmaztak. A kapcsolatok funkcióját végezetül ekképp határozzák meg: „Segítséget tudnak nyújtani abban, hogy a környezetükben dolgozó, általuk is ismert osztályidegen és egyéb ellenséges elemekről és azok magatartásáról, esetleges ellenséges tevékenységük külső tényeiről, anélkül hogy bármilyen figyelést, puhatolódzást vagy egyéb bizalmas tevékenységet folytatnánk, bennünket tájékoztatnak. A társadalmi kapcsolat felhasználása lehetővé teszi, hogy egyes esetekben az operatív úton beszerzett ismereteinket, adatainkat, a konspiráció szigorú betartása mellett, rajtuk keresztül leellenőrizzük, élővé tegyük.”

Alkalmi operatív kapcsolatokon azok a személyek értendők, akik elhelyezkedésük, lehetőségük s alkalmasságuk alapján képesek esetenként vagy az elhárítás kiemelt objektuma és területe vonatkozásában több esetben is segítséget nyújtani, illetve közreműködni egy-egy operatív intézkedés végrehajtásában. Más szóval, az alkalmi kapcsolat akkor aktivizálódik, ha sem a hálózatiak, sem pedig a fenti két kategóriába tartozók nincsenek azon ismeretek vagy lehetőségek birtokában, amelyekében az illető, aki példának okáért színházi titkárnőként fel tudja hívni X. Y. művésznőt, hogy elcsalja a lakásáról, amíg az állambiztonságiak megejtik a titkos házkutatást. Az alkalmi operatív kapcsolat természetesen titoktartási nyilatkozatban kötelezi magát a diszkrécióra.
A továbbiak megértéséhez röviden ki kell térnünk az szt-kre, azaz a szigorúan titkos állományú tisztekre, belügyes zsargonban esztétákra, akiknek döntő hányadát a rendszer utolsó két évtizedében egyetemet és főiskolát végzett személyek alkották. Nyílt állományban dolgozó kollégáik többsége hivatalosan nem is ismerhette kilétüket. Számtalan kulcspozíciót mondhattak magukénak a pártközpontban, a kormányban, a minisztériumokban, gazdasági vagy közigazgatási vezetőként, kulturális és tudományos területen, illetve a közéletben. A velük kapcsolatos dokumentációkat a BM III. Főosztályának utódszervei őrzik, szigorúan titkos minősítés alatt. Az anyag tehát nem kutatható.
Olykor tragikus szerep hárul az úgynevezett személyi kapcsolatok gyanánt nyilvántartott egyénekre, akiknek beszervezése konspiratív okokból szigorúan tilos, ugyanis ezek az emberek a tudtukon kívül, s minden bizonnyal akaratuk ellenére végeznek besúgómunkát. A velük akár társaságban, akár munkahelyen elbeszélgető operatív tiszt – aki a legtöbb esetben szt, azaz szigorúan titkos állományban dolgozó egyén – úgynevezett hírszerző módszerekkel szedi ki a fontosnak minősülő információkat.
Számtalan esetben fordult elő, hogy neves párton kívüli személyiségek, köztük híres irodalmárok, akik a nyilvánosság előtt, sőt a magánéletben is szívélyes kapcsolatokat ápoltak a hatalom mindenkori képviselőivel, lépten-nyomon magukat jó barátnak, közeli ismerősnek, rajongónak álcázó szt-állományú tiszteknek akaratlanul adtak tovább információkat. Ezek nem csupán a róluk, hanem más célszemélyekről vezetett dossziékba is bekerültek, amelyek alapján az állambiztonság újabb ártatlan állampolgárokat minősített célszemélynek.
Megdöbbentő, hogy az integritásukat – a pártvezetőkkel való minden fraternizálás dacára – mindvégig óvó, a humanitás szolgálatának parancsából jottányit sem engedő nagyságok miként degradáltattak tudtukon kívül a politikai rendőrség értékes ismereteket szállító munkatársaivá. Ebben sokszor szerepet játszott a naivitásuk, jóhiszeműségük, elkeseredésük s bizony nemritkán a hiúságuk is. Közülük többen el sem tudták képzelni, hogy ily módon férkőzik a bizalmukba a belügy, mások gyanították, hogy ez vagy az rájuk állított ügynök, magyarán tégla, s igyekeztek előtte minél semmitmondóbban megnyilvánulni.
Akadtak végül olyanok is, akik úgy vélekedtek: országos nagyságuk és a hatalom képviselőivel való kapcsolatuk a garancia arra, hogy az elhárítás a közelükbe sem merészel férkőzni. Nos, merészelt, méghozzá azon vezető funkcionáriusok utasítására, akikkel esetleg baráti viszonyt ápoltak. Irodalmi, művészeti életünk tragikus történetéhez szomorú adalékokkal szolgál majd az a későbbi kutatás, amely feldolgozza az idevágó aktákat. Mindez azonban már egy újabb könyv témája lehet.
Nyomon követhető, hogy 1969. december 31-én a BM III. Csoportfőnöksége és megyei szervei összesen 12 046 ügynököt foglalkoztattak. Egy esztendővel előtte ez a szám 12 715 volt. Az együttműködés megtagadása miatt kizártak aránya pedig így alakult: 1965: 85 fő, 1966: 101 fő, 1967: 102 fő, 1969: 128 fő. Nagy részük arra hivatkozott, hogy beszervezése során nem volt a tudatában, mit vállal, mivel nem ismertették vele, hogy milyen megterheléssel járnak e feladatok. Legtöbbjük már az első, kisebb hányaduk a második találkozón tagadta meg a további munkát. Rajtuk kívül elégtelenség, dekonspiráció vagy annak veszélye miatt 1968-ban 2240, egy esztendőre rá pedig 2333 személyt zárt ki a hálózatból az állambiztonság.

A beszervezés során politikai kompromittáló adatként használták fel az embercsempészést, a feljelentési kötelezettség elmulasztását, a Szabad Európa Rádió hallgatását, illetve a hallottak terjesztését. Ami pedig az erkölcsi-gazdasági nyomást illeti, ott a csempészés áll az első helyen, ezt követi a vám- és devizabűntett, az adócsalás, végül pedig a „természetellenes fajtalanság”. Az olvasó fantáziájára bízzuk, mit érthetett eme tautológián az állambiztonság, amely ezek szerint ismerte a természetes fajtalanság fogalmát is.
Jelenleg még nem állapítható meg bizonyossággal, miként alakult a hálózatiak pontos létszáma a rendszer fennállásának utolsó húsz esztendejében. A kérdés egyik jeles szakértője szerint a Nemzetbiztonsági Hivatal birtokába került – titkosított – számítógépes lista 56 ezer hálózati személyt sorol fel a bukást megelőző időkben. A kutató úgy tudja, a BM III. Főcsoportfőnökségének utódszervezetei közül a Nemzetbiztonsági Hivatal csupán 1990 februárjában 21 988, a Katonai Biztonsági Hivatal pedig 12 493 ügynökkartont „vett magához”. Ezzel szemben az Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztály 1989. I. félévi jelentése szerint a jelzett időpontban – a hírszerzést nem tekintve, de a határőr-felderítést ideszámítva – 8479 hálózati személyt tartott nyilván. Ebből ügynök 199, tmt 1041, tmb pedig 6700. Ehhez járul a határőrség által foglalkoztatott 538 fő.
Összesen 812 T és 248 K lakás működött, ehhez a HŐR 40 T és 5 K lakással járult hozzá. Mindez éppúgy megnehezíti a kutatást, mint az a tény, hogy még mindig nem tudható, a valóságban hány ügynökkarton és egyéb, információt tartalmazó dosszié van – természetesen biztonsági okokból – szigorúan titkosítva ennek az utódszervnek (és persze a többieknek) a birtokában.
Folytatjuk
(Részlet a szerző Állambiztonság, 1956–1990 című, hamarosan a Korona Kiadó gondozásában megjelenő művéből. Az idézetek a korabeli dokumentumokból származnak, amelyek jelenleg a Magyar Országos Levéltárban, a Történeti Hivatalban és a Belügyminisztérium Központi Irattárában kutathatók.)