Grand turizm

Há’ mér nem mondták, hogy csak inni akarnak – háborgott a felszolgálónő, majd sértődötten elviharzott vissza a pult mögé, hogy ha kedvünk úgy tartja, kövessük, és hordjuk ki önkezűleg a fogyasztanivalót. Mi, másodrendű turisták azonban tanácstalanul ücsörögtünk tovább a teraszon, és bámultunk bele a vénasszonyok nyarába, amely annyi vendéget csábított kőkapui kiruccanásra, hogy mindjárt össze is omlott a helyi vendéglátó-ipari rendszer. Mert a belföldi turista ennyire pofátlan, elegendő, ha egy kicsit kisüt a nap, s még október elején is képes a pincérek, pultosok és egyéb nehézsorsú szolgáltatók nyakára mászni. Az ilyen látogatottabb idegenforgalmi helyeken ugyanis minden ki van találva, csak a turisták zavarnak be, akik jönnek, látnak, rendelnek, és már akkor is hőbörögnek, ha csak egy órácskát kell várniuk az ásványvízre.
Aztán az elszánt látogató Kőkapuról átruccann Hollóházára. Ide a Nagy-Milic lábához egyébként is nyugodtabban érkezik, hiszen jó előre lebeszélt mindent, és még a buszparkoló melletti kis porcelánüzlet vezetőjével is megegyezett, hogy a bolt vasárnap is nyitva lesz. Ugye, az üzlet, az üzlet, s a negyven, hollóházi porcelánra kiéhezett budapesti utazó rekordbevételt sejtet. A bolt zárva, természetesen, némi izgatott rohangálást követően a tulaj néni ugyan nem, csak kedves üzenete érkezik, miszerint dehogy felejtette ő el a fővárosi vendégeket, csak a sógor elhívta szüretelni, hát inkább odament.
Volt is némi lelkiismeret-furdalása szombatról vasárnapra virradó reggel, de már túl van rajta. Marad tehát a hivatalos márkaüzlet a hetvenezer forintos Szász-hegedűvel, és a levesestál is nagyon szép, de az ára még olasz lírában is riasztó lenne, nem beszélve a talán hamutartóról, ötezerért. Így a hollóházi porcelán csecsebecsék a helyükön maradnak érintetlenül, s csak az üres kézzel hazafelé induló turisták lelkében mutatkozik némi repedés.