Hol a nép érdeke?

A szocialista párt bankár miniszterelnök-jelöltje fantasztikus nyilatkozatokat tesz, bár még kevésszer s röviden. A fantasztikumot az adja, hogy az 1994 előtti primitív kisemberező, állandóan szociális érzékenységet harmatozó kórus felélesztése közben – már a hívő tagozat is „feltámadott” – kemény, öntudatosan „burzsuj” kijelentésekkel színezi a tömegdallamot.

Ez az egyetlen forgatókönyvet ismerő párt, amely – talán az 1994. évet kivéve – mindig külső erőkre szorult, mivel eszméinek nem lehetett többsége, most a transznacionális tőkének ad fontos, félreérthetetlen jelzéseket. Amely persze már jól tudja, kik azok, akik először is nekik politizálnak, a nép pedig úgysem tehet mást, reménykedik. De az sem baj, ha már reményét is elvesztve önpusztítva önmegvalósítja magát – mondjuk – a megélhetési bűnözésben.
A mai magyar újburzsoázia nagy része immár „európaian” él – bár erkölcsileg-lelkileg távol a klasszikus követelményektől –, és leginkább csak a már gátlástalanul szabad gazdaság dekadenciáját érti Európán. Ennél és a több posztkommunista „szerző” társaságnál aligha volt a történelemben „néptől” távolibb önjelölt elit. Kommunista szolgálatuk lényegét is a többség féken tartása jelentette, s a „liberális” metamorfózis is a kozmopolita sikeresség önzési modernségét testesíti meg. Azt a modernséget, amely a sikeres, vagyonos egyént már nem sikereinek közegéhez, hanem egy virtuális, ám anyagilag keményen létező globális érdekhálóhoz kapcsolja, valójában mintegy annak helytartójává teszi. Így működött persze a kommunista hivatásos forradalmárok nemzetközi élcsapata is, csak ott ideológiai központ működött, míg ma menedzserközpontok igyekeznek piacot nyerni, és annak érdekében szellemileg homogenizálni.
A hazai új burzsoázia jórészt az „új osztálynak” a folytatása, tehát igen rutinos szolidáris nemzeti és szociális társadalomellenes erőket tömörít. Ők már a hidegháborúért is a minimumra tudták korlátozni népeik fogyasztását, s ugyanilyen pontosan tudják például azt, hogy ha a gáztársaságok több profitot akarnak, akkor azt ki kell fizettetni. Ahogyan ezt Medgyessy Péter is jelezte. Régen a kormány diktatórikusan beavatkozott a gazdasági folyamatokba, ma liberálisan szabadjára engedi a piaci folyamatokat. Régen az volt az egyetlen helyes módszer, most viszont itt ez a szükségszerűség. Régen is okos és felkészült volt az elvtársi gárda, most is alternatíva nélküliek a „szakértők”. A miniszterelnök-jelölt a nemzetközi közép pártjaként határozza meg pártját, amely a valóságban a kozmopolita/internacionalista nagytőke és a hazai spontán és nem spontán privatizáló milliárdosok szövetsége is, középen legfeljebb a helytartóságot eladminisztráló széles nómenklatúra ügyködhet. Amely már azt is megengedheti magának, hogy hiteltelenül hirdesse a társadalomnak a keresztény erkölcsi hagyományt – értelmezése szerint: a belenyugvó, nem lázadó balekséget, az Istent helyettesítő globalista bankok és vállalatok profitos uralmának önkéntes erkölcsi elfogadását. Érdekes dolog az, hogy milyen szépen alkalmazni tudnák a kereszténység rossz constantinusi hagyományát is, aminek fejében az intézmények hivatalos szolgáinak máris beígérték az anyagi támogatást.
A friss-régi újburzsoázia nem polgári jellegét bizonyítja az is, hogy egyértelmű kijelentések hangzanak el a szegénypolitikával kapcsolatban, amely a (neo)liberális kurzusok jellegzetes tünete. A szegénypolitikának ugyanis az a célja, hogy víz felett tartson reménytelen tömegeket, de semmiképpen ne vállaljon sokba kerülő „felemelési” programokat, mivelhogy a felemelkedés és az ahhoz szükséges társadalmi tőke megszerzése mindenki magánügye. A minimalizált államnak nem feladata az egyének között folyó érvényesülési verseny „eltorzítása”, amely nélkül a „jobb” spontán győz. Csak nyugodtan versengjen a magyar kisvállalkozó és a multi, fogadjunk, hogy a jobb győz! A mai globalista burzsoázia gyökereinél, a negyvenes-ötvenes években is világszínvonalú ígéretek röpködtek, miközben tombolt az erőszak. Ma az erőszakot a pragmatizmus helyettesíti, a reális gazdasági erőviszonyok megváltoztathatatlanként való elfogadtatása és minden – bármilyen jogos és törvényes – ellenállás leszerelése, lejáratása. Hiszen mindenki a helyén van, írták meg már többször baloldali politikusok, publicisták, miféle aljas populizmus, antiszemitizmus, fasizmus ez ellen tiltakozni, politizálni? Miért akarnak itt új versenytársak jelentkezni? Mit nacionalistáskodik itt bárki is, amikor a nyugati tőke képviselői egyenlők a minőséggel és az igazsággal a valódi demokrácia tanítómestereiként? S ők már letették a garast a régi „elit” mellett.
Régen a nemzeti polgárságnak elsősorban hazai célkitűzései voltak, a kialakult világpiac ezt elsodorta. Ám mégis mit látunk? Azt, hogy a pénznek mégis, ma is van állomáshelye, ahová gyűjtik az aktuális működési helyek nyereségét. Persze az nem igazán haza, csak egy előnyös (adózási, szabályozatlansági-szabadságos) hely. Ez azt bizonyítja, hogy a hazátlanoknak is kell biztonság, kell egy hely, ahol „jobb”, mégha ez azt jelenti is, hogy ott korlátlanabb az önzés élete. Mégha ez azt jelenti is, hogy nincs kölcsönösségre alapozó közösség. De hát ezért kell az is, hogy senkinek ne legyen hazája, ne legyen erkölcsi joga a másiktól áldozatot várni, ne legyen kötelessége másokért is tenni.
Ez a kozmopolita hazafiság lényege, az a nyitottság, amely nem kérhető számon, s amely nem is kér számon senkit és semmit. Ez az a hazafiság, amelynek akkor vannak érzései, ha abból haszna van, ha annak „európaisága” és „modernsége” a földhözragadt, elavult tömeg fölé emel. A kommunizmus által démonizált burzsoáziát már Marx is csodálta, határokra, kultúrákra nem tekintő pénzes száguldását a glóbuszon a kommunizmus önkéntelen előkészítésének tekintette. Burzsoá rendszerből tehát kommunizmus, kommunizmusból burzsoá rendszer, kozmopolitizmusból internacionalizmus, majd abból globalizmus. Mélységesek az összefüggések, s ezért a kerülőutas zsákutcáért ártatlan embermilliók fizettek az életükkel.
De hát mit sem számít az egész, ha a mindenáron való modernizációról van szó. Elvégre Bokros Lajos is mindent alárendelt az IMF-nek, hogy az elvtársai által okozott fejlődés szakadékából egy másik korszerű, sehová nem vezető útra állítsa a népet. A recept egyszerű volt, s a nép jól ismerte a „cigány lova” módszert, s azt a tyúkot is, amelyet a hamarost bekövetkező aranytojás miatt nem szabad levágni. Ezek mind biztos, megkérdőjelezhetetlen nagyságok, eszmék által képviselt és tőlük kiváló buzgósággal megtanult népboldogító módszerek, amelyeket bátran lehet alkalmazni. Egy ilyen régi européer (wilsonista, világforradalmi, marxista, liberalizálós és reformer) tábor nem válhat méltatlanná a nagyokhoz, hiszen azok az emberiség haladását képviselik, mi pedig az ő – így az „elit” – közvetítőik vagyunk. Nem lehet versenytársunk, nincs alternatíva, ami jó nekik (Wilson, Lenin, Sztálin, Friedmann, Horkheimer, IMF stb.), az jó nekünk és azoknak, akik velünk vannak.
Aligha van a történelemben olyan vezetőréteg, amelynek nagyobb része ilyen tudatosan hagyná figyelmen kívül népe érdekeit, mint az most nálunk történik a (poszt)kommunista burzsoáziával. Igazi monopolista csoportpolitikáról van itt szó (marxistán „osztálypolitikáról”), amely gyűlöli a verbálisan oly harsányan hirdetett valódi pluralizmust, minden versenyképes ellenfelet és egyáltalán azt a helyzetet, hogy másnak is lehet tőle független élete, véleménye, célja. A homogén fasisztázás, a külföldnek szóló szüntelen antiszemitázás és a mindenféle szélsőségesezés, minden más érték és identitás folytonos mocskolása a mai baloldali („liberális”) burzsoázia és kiszolgálói olyan ön- és közveszélyes tulajdonsága, amely csak népünk többségének példátlan türelme miatt nem vezet(ett) súlyos tragédiához.