Kádár-szobor

Nem értem a tiltakozókat. Egy percig sem vitás, hogy Kádár Jánosnak szobrot kell állítani. Egyfelől azért, mert megérdemli, másfelől azért, mert megérdemeljük, harmadrészt azért, mert ez plasztikailag páratlanul érdekes feladat.
Nos, a szobor azért jár neki, mert eddig a történelemben minden tömeggyilkosnak állítottak szobrot – Nérótól Caligulán át Sztálinig. A különbség az, hogy a többi szobor a talpnyalók lábszagú leheletét árasztotta, viszont ez a mű igazán lehetne hűvös és tárgyilagos. Éppen ez tenné művészileg is páratlanul érdekessé.
És nehézzé. Roppant kényes feladat az eredendően nem művészi kihívások művészi megoldása. Például a csataképfestőnek ki kell találnia valamilyen hadijelenetet harcosokkal, lovakkal, fegyverekkel, robbanásokkal, ami lehetővé teszi olyan fények, árnyékok, színek stb. kompozícióját, ami a történelmi eseményt lefordítja a művészet nyelvére. Na már most Kádár János mint arc, mint figura valószínűleg éppoly érdektelen, mint a köd a mohácsi síkon. Mint jelenség: még unalmasabb. Kishivatalnok, kasztjára nézve egyértelműen csandala, aki alsónadrág helyett klottgatyát hord. Hanem rendkívül izgalmas az életmű: ez a teljesen jelentéktelennek látszó alak a magyar történelem egyes számú hóhérjává küzdötte föl/le magát. Hozzá képest Zápolya vagy Haynau amatőr volt, ráadásul tulajdon népét, sőt – mint elkötelezett osztályharcos – leginkább a saját osztályát irtotta, köztük természetesen jótevőit.
Hogyan nézhetne ki a szobor? Nyilván nem hasonlíthatna Huicilpocstliéra, amelynek az aztékok eleven szíveket áldoztak, mert nálunk az embereket nem Kádárnak áldozták, hanem ő áldozta őket az örök és megbonthatatlan szovjet–magyar barátságnak, a kommunizmus legyőzhetetlen eszméjének. Transzcendens távlatok híján maradjunk a zsánernál. Tudjuk, hogy Kádár kortárs népirtó kollégáitól eltérően nem rózsát termesztett vagy Wagnert hallgatott, hanem sakkozott. Nos, ülhetne bronzban egy sakkasztal mellett, amelyben egy számítógépes program dolgozna. A mű mobil lenne – modern idők. Bárki válthatna vele egy-két partit, mert populista volt az illető – a műalkotáson is kedvenc klottgatyáját viselné –, és a kezében tartott zsinórral meghurkolná azt a figurát, amelyikkel éppen lépne. És ha az illető kimúlna, akkor leütöttnek volna tekintendő.
A meccseket természetesen időre játszanák, a régi 6-os út melletti szobortelepen, ahol a sok régi fölbujtó, pribék és egyéb tettestárs szurkolna, és ahol köztudomásúlag mindegyiknek tömérdek ideje van.