A Gellért-hegyet, amely szirtjeivel a Duna fölé magasodik, kezdetben Kelen hegyének, de Pesti-hegynek is mondták eleink a középkorban. Az utóbbi elnevezés kissé tán meglepi a mai olvasót, ám tudni kell, hogy a hegy tövében húzódott hajdan egy település, Kis-Pest. Szent Gellért nevét jóval később vette fel a bérces meredély, emlékeztetőül és utalásul a mártír püspök tragikus halálára.
Az elnevezés latinos változata – Mons Sancti Gerhardi – is ismeretes volt egykor. A hódító törökök aztán a maguk szóhasználatával Gürsz Elias-hegynek mondták, míg a városban szép számmal élő németség – a hegy tetején büszkélkedő, ám nem túl nagy erődítményről – Blocksbergnek nevezte. Ez utóbbi kifejezés elvezet bennünket a bizonytalan idők ködéből eredeztethető boszorkányhiedelemhez, ami a borzongó képzeletben nálunk a Gellért-hegyhez kötődött.
A mesés boszorkányszombat és a mára ugyancsak megszelídült hegy valaha szinte egyet jelentett. Hajdan igencsak tágas országunk „boszorkányfővárosa” a közhiedelem szerint e hegy fennsíkja volt. Ide jártak, pontosabban szólva: ide szálltak a boszorkányok az újbor forrása idején – ehhez tudni kell, hogy a Gellért-hegyet egészen a XVIII. század végéig szőlőskertek és borospincék lepték el. De nem ragaszkodtak ehhez a dátumhoz. Jöttek pünkösdkor, nagyböjt táján, de Kisasszony-napján is, meg amikor épp boszorkányos kedvük jónak tartotta. Itt „zsinatoltak”. A régi feljegyzések úgy tudják: volt hadnagyuk, kapitányuk, főmágusuk, zászlósuk, hegedűsük, kan ördögük, tizedesük, botos ispánjuk és generálisnéjuk is – szóval mindenféle olyan tótumfaktumuk, aki, illetve ami egy obskurus közösséget megillet. Nem lehetett könnyű eligazodni ebben az éjszakai hierarchiában.
Amikor aztán eljött az ideje, és gyakran eljöhetett, az ország területén szétszórtan élő boszorkakompánia seprűnyélre pattant, és villámlás, kénkőbűz meg meteorhullás kíséretében felkereste a sziklás hegyet egy kis feketemisére.
Középkorunkat tarkán át- meg átszövi a boszorkányhiedelem. Államalapító királyunk regulája, de Szent László XI. századi törvénykönyve is megbélyegzi nevezettek kicsapongásait, borzongató tetteit és közismert fajtalankodásait. A bölcs Könyves Kálmán is kimondta a nevezetes mondatot: – De strigis vero, que non sunt, nulla questio fiat –, amit a historikusok többféleképp értelmeznek; de ki hallgatott az okos szóra? A XIII. századi Váradi Regestrum is szól bűbájról meg rontásról. És a derék Bornemisza Péter személyesen is találkozott egy asszonnyal – Tardoskeddi Szerencse Benedeknének hívták –, aki ősi ráolvasásokat tudott. Ő azonban inkább a manapság Erdélyi Zsuzsanna által megszólított és archaikus népi imáinkat megőrző öregasszonyok elődje lehetett, mintsem boszorkány. Ilyesmiket tudott: „Csont megyen csonthoz, ér megyen érhöz, ín megyen ínhoz, vér megyen vérhöz…”
Bármilyen hihetetlen azonban, és bármilyen réginek tűnő hiedelem a budai hegy éjszakai ködében zajló feketemise, a „boszorkányos középkorban” e balhiedelemmel kapcsolatban említés sem történik a Gellért-hegyről. Ugyanis a derék és hangulatos hegy leboszorkányozása újkori eredetű, már-már „modern hiedelem”, s innen vetítődött vissza a sötétnek gúnyolt, ám csöppet sem sötét középkorra.
Alapja csupán annyi, hogy a németek boszorkányhiedelme egy bizonyos Blocksberghez kötődött. Amikor pedig letelepültek Budán, a Duna fölé tornyosuló kies hegyet erődítményéről elnevezték Blocksbergnek. És ha már hegyük volt, a boszorkányok sem hiányozhattak onnan.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
