Közép-Európa hirtelen eltörpülő gondjai

Az uniós csatlakozásra váró közép-európai országok problémái hirtelen eltörpültek a világ előtt feltornyosult gondok nagysága mellett. Minderről a napokban Budapesten járt egykori Szolidaritás-harcos, ma a lengyel elnöki kancellária államtitkára, Barbara Labuda (55) gyakorlatilag az új varsói kormány hivatalba lépésének perceiben fejtette ki véleményét lapunknak. A politikust ma elsősorban az aggasztja, hogy mi lesz szeptember 11. után a világgal, és ebből a szemszögből vizsgálja a térségünk és országa előtt álló feladatokat is. Úgy véli, a New York-i és washingtoni események paradox módon erősítik a nyugati világ és a most még láthatóbban ehhez a civilizációs körhöz tartozó posztkommunista országok összetartozását.

Ugyancsak érdekes az ön politikai pályafutása, első pillantásra legalábbis úgy tűnik, nagyon kacskaringós. Még a munkásvédő bizottságokban (KOR) kezdte 1976-ban, majd négy év múlva már a Szolidaritás alapításánál is ott bábáskodik. A nyolcvanas években megjárja a börtönt, majd a rendszerváltás után parlamenti képviselő, a mai Szabadság Unióban találjuk. Az évtized közepén azonban szakít a keresztény-liberális párttal, és 1996-ban elfogadja Aleksander Kwasniewski hívását, a hírek szerint az elnök egyik legközelebbi munkatársa, ma a kancellária államtitkára. Ha ezt az utat a lengyel politikai élet változásainak fényében vizsgáljuk, akkor ez a nyolcvanas évek Szolidaritásának sokszínűségét jelzi, avagy azt, hogy azóta alapvetően változott meg a baloldal, esetleg mind a kettőt. Hogyan jellemezné ön a megtett utat?
– Ez az út csak látszólag nem egyenes. A KOR politikai irányultsága baloldali liberális volt. Michnikkel, Kuronnal, Geremekkel dolgoztunk együtt. Ezt a liberális gondolkodást bevittük a Szolidaritásba, ahol emellett voltak nemzeti érzelműek, konzervatívok. Ez a szervezet tehát nagyon sokszínű volt, s ami összekötött bennünket, az a közös ellenség, a kommunizmus. Amikor felszabadultunk, egyértelmű volt, hogy különböző politikai irányokba megyünk. Én kezdetektől a baloldali liberális ROAD-dal induló, majd fokozatosan középre tartó, s az utóbbi időben már jobbra elmozduló Szabadság Unióval tartottam. Kwasniewski hívását két okból fogadtam el. Egyrészt a LEMP már a múlté, az utódpárt vezetőinek többsége pedig igazi európai demokrata. Kwasniewski pedig egészen különleges jelenség, nem véletlenül népszerű, kimagasló politikus. Ezt nem azért mondom, mert a kancellárián vagyok, hanem azért dogozom ott, mert ezt valóban így gondolom.
– Néhány hete gyakorlatilag kihullott a parlamentből a Szolidaritás minden irányzata, köztük az ön egykori pártja is, s így szegényebb lett a politikai paletta. Miben látja ennek a bukásnak az okait?
– A kommunizmus bukásával a Szolidaritás is kénytelen volt megváltozni. Új „ellenség”, a szegénység, a munkanélküliség felé kellett fordul-niuk. A „posztszolidaritás-kormányok” – először Mazowieckié, majd legutóbb Buzeké – vezetőik nem éppen forradalmi attitűdje ellenére az egész társadalmat átható, nagyon is forradalmi változásokat javasoltak. Olyanokat, amelyek sokakat érzékenyen érintettek, így komoly ellenállásba ütköztek. Ehhez járult még, hogy a valóban jó ötleteket sokszor rosszul valósították meg. Ezen okok összessége vezetett a kudarchoz. A kommunisták utáni baloldal, az SLD nem sürgette a változásokat, azt is mondhatnám, ilyeténképpen konzervatívabb volt. Érdekes azonban az is, hogy a Szolidaritás elindította reformokat mintha ügyesebben vitte volna végig. Azt hiszem, hogy a mostani kormány is ezt teszi Buzekék pozitív kezdeményezéseivel.
– Ezúttal már csak az európai uniós csatlakozás miatt sem nagyon tehet mást. A fájdalmas lépések hogyan lesznek majd összeegyeztethetők az SLD szociálisan érzékeny választási programjával?
– Úgy látom, a kormány nagyon pragmatikus politikai irányt vesz. Ez látszik már az összetételéből is, hiszen a reformok szempontjából kulcspozíciónak számító posztokra kiváló szakemberek kerültek. Azért nem lesz egyszerű a dolguk. Már csak azért sem, mert mint ez a választásokon politikai szinten, a parlament összetételében is kifejeződött, a lengyel társadalom érezhetően kiábrándult, frusztrált. Ez egyrészről magyarázható a gazdasági problémákkal, amit jelez a fogyasztás csökkenése is, valamint azzal, hogy az átalakulás nem elhanyagolható számú vesztesei, így a mezőgazdaságban dolgozók jelentős része fél az uniós csatlakozástól.
– Hogyan jutott a mai letargikus állapotába a lengyel társadalom, s milyen veszélyeket rejt az erre a hangulatra építő populista, euroszkeptikus pártok látványos előretörése?
– Az otthon és külföldön egyaránt megjelenő véleményekkel ellentétben a lengyel társadalom nagyon-nagyon türelmes és megfontolt. Másképpen nem juthattunk volna el idáig, ami pedig egyáltalán nem lekicsinylendő teljesítmény. Minden tiszteletem az önöké, de mégiscsak mi voltunk Közép-Európában az elsők, ahol forradalmi változások kezdődtek. Mi voltunk a kísérleti nyúl 1989-ben. Még állt a berlini fal, Csehszlovákia és a Szovjetunió egyben volt, amikor mi hatalmasat ugrottunk a sötétbe. Arról nem is beszélve, hogy tettük mindezt tele adóssággal. Szinte mindent meg kellett változtatni. Oyan volt ez, mintha egy égő házból ugrálnának ki az emberek. Senki nem tudta, hogy mire esnek, felfogja-e őket valami. Mindez sokkoló volt a számukra. De ezt az érzést önök is megismerték. S hogy ilyenkor sopánkodik, ellenkezik az ember? Ez semmi ahhoz képest, ami például Franciaországban történt, ahol a társadalombiztosítás reformját a kormány nem tudta végigvinni, a mienkénél jóval kisebb vátozásokat sem, mert milliók akadályozták meg ezt az utcán. Nálunk nem égetnek bábukat, nem építenek barikádokat. Ellenkeznek ugyan néha, s mint most, bejutnak a parlamentbe, de én úgy gondolom, hogy inkább ott legyenek, mint az utcán. Hiszek ugyanis a demokrácia működésében. Biztos vagyok tehát abban, hogy a most előretört populisták egy része idővel civilizáltabbá válik, mások tovább tiltakoznak, s ez így van jól. A lényeg az, hogyha nem is olyan nagy számban, mint Magyarországon, de a lakosság 65 százaléka nálunk is támogatja az uniós tagságot. Normális jelenségnek tartom egyébként azt is, hogy sokan félnek. Lengyelország ugyanis nagy ország, s a gondjai is nagyobbak. Ezenkívül jóval rosszabbak a tapasztalataink a nyugati társadalmakkal kapcsolatban – gondoljunk csak az ország felosztásaira, Jaltára vagy 1939-re –, mint a magyaroknak. de mindez rendbe fog jönni, és nekünk most arra kell figyelnünk, hogy összefogjunk, hiszen jobban ismerjük egymást, mint pédául a franciákat. Közösek a tapasztalataink, hasonlóak a gondjaink.
– Igen, ez vitathatatlan, mint ahogy az is, hogy egyre hatékonyabban működik a visegrádi együttműködés. De az uniós tagjelöltek között van versenyfutás is…
– A versengés emberi tulajdonság, ha viszont itt a térségben együtt tudunk működni, azzal bizonyítjuk az EU tagállamainak azt is, hogy erre képesek leszünk velük is.
– Kérdés, hogy mikor kerülhet erre sor. A világban mostanában történtek vajon gyorsítják, vagy lassítják a csatlakozási folyamatot. Számomra a szeptember 11-i sokk után egyértelműen az első forgatókönyv lenne a logikus, az uniós tagországok azonban, mint az egyes reakcióikból kiderül, mintha nem így gondolkoznának.
– Én ezt a kérdést optimistábban látom. Véleményem szerint a terrorcselekmények gyorsítják a mi integrációnkat is, hiszen ez is rádöbbenti Európa fejlettebb felét arra, hogy mi ugyanazon a civilizációs vonalon vagyunk, mint ők, ennek pedig manapság megnőtt a jelentősége.