Így szól a családi legenda: „A rózsából indult ki az egész. Az apa nélkül nevelkedő, szegény sorsú szentendrei szerb fiúcska, a kis Szavits Mladen – aki talán még a Balkánról menekült ősei vérével örökölte a keleti édességek iránti vonzalmát – éppen cukrásztanuló volt a nagy hírű Auguszt E. József Krisztina körúti üzletében. Egy szép napon – a harmincas évek elején – a céghez egy dán cukrász vetődött, aki megmutatta: kellő kézügyességgel, figyelemmel és sok-sok gyakorlással a cukros, mandulás masszából, a marcipánból csinos rózsákat lehet csinálni. A kisinas elleste a tudományt.”
A papa zsenialitása – mondja sűrűn Kelényi Szamos Gabriella, a nyolcvanhárom esztendős családfő, Szamos Mátyás életfordulóit emlegetve. A hadiárva valóban korán bizonyította, hogy nagy benne az ambíció. Nem csupán cukrász, hanem kiváló cukrász szeretett volna lenni. Végül sikertörténetet írt, igaz, abban sok a küzdelem, sok a harc, de nem utolsósorban sok az öröm is.
Szamos Mátyásnak és feleségének, Hajdú Margitnak három gyermeke van. A legidősebb fiú közgazdásznak tanult, de végül mégis „megtért” a cukrászszakmához. Igaz, nem kapcsolódott be a családi vállalkozásba, hanem önállósult, és ma három cukrászdája van. Ha úgy vesszük, konkurenciát jelent azoknak a családtagoknak, akik együtt maradtak, és ma a Szamos Marcipán Kft. működtetői. Ebben a versengésben azonban nincsen harag, legfeljebb kölcsönös süteménykóstolgatás, némi kritika vagy elismerés.
A marcipán ezeréves édesség, arab orvosok hozták át Európába. De drága csemege is, hiszen mandula kell hozzá, ezért a cukros-mandulás massza leginkább csak díszként szolgált a cukrászatban. Úgy bántak vele, mint a gyurmával. Szamos Mátyás a hatvanas években jó nevű tortadíszkészítőnek számított az állami szektorban. Közben azonban egyre több lett a maszek megrendelése, amint azt Szamos Gabriella meséli, ezért esténként, hétvégeken és főleg az év végi ünnepek közeledtével egyre több rózsát, malacot formáztak otthon is az ügyes kezű szülők és gyerekek. Szamos Mátyás végül, ha nehezen is, arra az elhatározásra jutott, hogy három gyerek felelőssége ide vagy oda, mégiscsak önálló vállalkozó lesz. Felmondta tehát az állami állást, és kérvényezte Budapesten az iparengedélyt, ám azt a választ kapta, hogy a szocialista szektornak nincs erre szüksége. A cukrásznak azonban szerencséje lett. Véletlenül találkozott Pilisvörösvár tanácselnökével, aki felajánlotta neki, kezdjen önálló ipart az ő falujában. A pilisvörösváriak, akiknek ma a családi vállalkozás ad munkát, bizonyosan hálával gondolnak előrelátó elöljárójukra.
A pilisvörösvári tortadíszkészítő cég egyre jobban ment, az egész országba eljutottak a marcipánvirágok. A két nagyobb gyermek azonban, bár ügyes kezű volt, és szabad idejében segített a szülőknek, mégis egészen más pályát választott. Csak a legkisebb, László állt cukrásznak, bár Szamos Gabriella nem tagadja, ez nem egészen volt önálló döntése. Gabriella matematika–fizika szakos tanár lett, tíz évig tanított is. Ma úgy véli, ha ismeri a jövőjét, bizonyosan alkalmazott grafikát tanult volna, mert ma ő a cég szépészeti felelőse. Rá bízzák a családtagok, hogy milyen miliőt teremt a termékek köré. Férje, Kelényi Gyula gépészmérnök a kezdetektől olyan gépeket talált ki, amelyek megkönnyítették apósa munkáját. A hetvenes évek elejére egyre több rendelés érkezett Szamosékhoz, és már nemcsak a családtagok segítettek be, hanem alkalmazottakat is kellett felvenniük. És elérkezett az az idő, emlékezik vissza Szamos Gabriella, hogy túl sok lett a mellékállás, a Kelényi mérnök-tanár házaspárnak is döntenie kellett, akar-e a továbbiakban cukrász házaspár lenni.
A család tehát egyesítette erőit, sőt tovább is lépett: megnyitotta 1987-ben első kis cukrászdáját a Belváros egyik legelegánsabb helyén, a Párizsi utcában. „Az üzlet jól ment, de éreztük, hogy újítani kellene – mondja Gabriella. – Marcipánt és fagylaltot kínáltunk a vevőknek, de gondolkodni kezdtünk, mit nyújthatunk még. Akkor jutott a papa eszébe, hogy a marcipánból nemcsak figurákat, hanem bonbont, desszertet is lehetne készíteni. A vendégek pedig szerették az új édességeket. A kilencvenes évekig nem vettünk fel hitelt, minden hasznot, amelyet az üzem termelt, visszaforgattunk, fejlesztettünk. Elővettük a régi cukrászkönyveket, a recepteket kicsit átdolgoztuk, a mai kor ízléséhez alakítottuk. Ehhez persze hozzátevődött apám tudása, tapasztalata. Mi nem használunk port, ízaromát és festéket, csak természetes anyagokat. Folyton kísérletezünk. Amikor elkészül egy-egy új sütemény vagy desszert, összeül a család, és eldönti, jó-e vagy sem. Csak olyat fogadunk el, amit magunk is szeretünk, ami megfelel az ízlésünknek.”
Jelenleg a szülőkön kívül a két testvér, Gabriella és László, valamint a vő, Kelényi Gyula a Szamos Marcipán Kft. tulajdonosa, utóbbi egyben a cég irányítója is. Kelényiék két fia alkalmazottként dolgozik, az idősebb, Kolos felváltva a karcagi és a pilisvörösvári üzemrészben tanulja a legkülönfélébb feladatokat, a kisebbik fiú pedig a család két cukrászdáját irányítja. Kolosnak édesanyja szerint művészvénája van, de élelmiszer-ipari gépészmérnök lett. A kisebbik fiú közgazdasági ismereteket szerzett. A kérdés megkerülhetetlen: volt-e kényszer e pályaválasztásokban? Mekkora erő a családi érdek, és mekkora az ifjak önállósodási törekvése? Meddig építhető egy dinasztia?
E kérdésre mindenki más választ ad. Szamos Gabriella nem tagadja, hogy volt célszerűség és tudatosság a fiúk továbbtanulási irányában, de nem volt szükség erőszakra. „Amikor Kolos harmadik elemistaként kapott egy hármast írásból, azt kérdeztem dühömben: hogy akarsz cukrász lenni ilyen munkával? Úgy nevelődtek, hogy azt hallották folyton, cukrász csak az lehet, aki a maximumot nyújtja. Elfogadták mindketten, hogy rájuk szükség van a vállalkozásban.” Kolos úgy véli, most, huszonhárom évesen újra elvégezné az egyetemet, mert már tudja, mire kellene jobban odafigyelnie. Élvezi, hogy átlátja a termelési folyamatokat, s hogy azokra neki magának is hatása lehet. Kelényi Gyula azt mondja, a jövőben nem kíván beleszólni fiai döntéseibe. Elfogadja azt is, ha esetleg eladják a családi vállalkozást. A fejlődés felfelé menetelés, véli, ebben a szakaszban elkerülhetetlen a növekedés. A csúcsról már csak lefelé vezethet az út.
A Szamos Marcipán Kft. tulajdonosainak és vezetőinek most azon kell törniük a fejüket, hogyan készüljenek fel az európai uniós kihívásokra. A versenytársak, a multik nagyok és erősek, hatalmas gépparkkal rendelkeznek, óriási mennyiségű árut hoznak a magyar piacra. Amikor Szamosék kezdték, még nem volt kultúrája a marcipánnak, luxuscikknek számított a drága alapanyag miatt. Most viszont tele vannak a nagy áruházak polcai az olcsó termékekkel. „Meg vagyunk győződve arról – mondja Gabriella –, hogy kitörési pontot jelenthet számunkra, ha szakbolthálózatot fejlesztünk, amelynek sajátos, jellegzetes hangulata van, és egyre több és jobb terméket készítünk. Az embereknek igényük van arra, hogy leüljenek beszélgetni egy jó kávé, egy finom sütemény mellé, és nem csak arra, hogy bedobják a kosarukba a nagy áruházak polcairól a dobozokat. Negyvenkét évesen mentem életemben először külföldre, Ausztriába, hogy megnézzem, mitől szép egy cukrászda. Milyen a hangulata, hogyan teszik ki az árut. Ez a tapasztalat lett a Párizsi utcai üzletünk alapja. Néhány év múlva éppen az az osztrák cukrász lett az egyik konkurensünk itt Magyarországon, akinél körülnéztem. A versenytársak nekünk nem azt jelentik, hogy megijedünk, hanem éppen azt, hogy még keményebben neki kell állnunk dolgozni. A férjem segítette is az indulásnál az egyik cukrászunkat, aki önállósodni akart. Úgy gondolta, ha több van benne, fejlődjön. Élni és élni hagyni, ez az ő filozófiája. Ma éppen ez az ember az egyik legkeményebb vetélytársunk, és ez így van rendjén.”
A cég mára igazi, több lábon álló vállalkozás, amelyben cukrászat is működik. Így teljesült végül Szamos Mátyás vágya is. Gabriella azt mondja, őket soha nem érdekelte, hogy jól éljenek, a Mercedes helyett gépeket vettek. Ez okozott örömet nekik. És mégis azt vették észre, hogy egyre jobban élnek. Szerencsésnek érzik magukat. Mindenki azt csinálja, amit akar és szeret. Ahogyan ők fogalmaznak: ez a nagy játék az életükben.
forgalmiadó
Ne forgassuk fel az adórendszert!
