MI A MAGYAR?

Kehidán, 8-ber 16-án 1827.
Kedves Barátom!
Aligha az Epistolae obscurorum virorum sokat nem forog kezedben; mert egy idő óta leveleid szinte olyan zavartak, oly homályosak, mint azoké. Az Eger alá csoportozott törökök Allah kiáltása, a hasadozó várfalak ropogása s a tábori vas zaj annyira elfoglalák elmédet, hogy némely leveleidben nem sokkal jobb az öszvefüggés, mint a kadarkalével jóllakott göcseji parasztnak okoskodásában; vagy hogy én fenn repdeső gondolatidat kövérségemből eredett lelki lomhaságom miatt elérni képes nem vagyok, s itthon kányákhoz szokva inkább, mint sashoz; kányának nézem a magason lebegő sast is. Annyit csakugyan mégis kitapogattam leveleidből, hogy engem még szeretsz, továbbá hogy lustaságomért bosszonkodol; végre hogy kurta leveleidre hosszú választ vársz.
Hogy szeretsz, annak örülük, s érte én is szeretlek, sőt szeretnélek talán akkor is, ha Te nem szeretnél engem; becsülnélek pedig bizonyosan mindaddig, míg gazemberré nem lennél, amit rólad szinte úgy hiszek, mint magamról.
(...) Lustaságomért ne pörölj. Szeress gyöngeségeimmel, s akkor szeretsz igazán. Tűrjed a bivalnak lomhaságát, mert habár lassan, de sokat emel. Ez ugyan prózaikus egy hasonlítás, de igaz; mert futni én sem szeretek, emelni pedig, ha kell, vagy másfél mázsát én is elbírok. Ezeket azonban lelki erőmre ne értsd, mert eszem élelmemet adó földünknek csak színén jár, most szüretkor, midőn mustomnak helyről aggódtam, a föld alá is leszállott ugyan, de fel csak akkor emelkedik, midőn valamely épületem romlott födelének újítására fákat kell vágatnom, sőt már az idén egyszer magasabbra is hatott, akkor, mindőn a söjtöri torony keresztjének igazítására pénzt kértek tőlem.
(...) A Göcseji vidéknek beszédmódja eránt is kérsz tőlem némely tudósításokat, de válaszom nehezen lesz egészen kielégítő. Göcsejnek nevezzük szoros értelemben azon vidéket, mely az Egerszegi és Lövői járásban Szala, Kerka és Válicka folyók között fekszik; de nemcsak ez, hanem a Kapornaki járásnak Egerszegi járásra dűlő része is oly hibásan beszél, mint Göcsej, a Lövői járásnak Vas vármegyével határos vidéke pedig még rosszabbul, mert ez a szomszéd vendusoktól sok idegen szót kölcsönöze, ilyen a merkice (sárgarépa), pesterice (sült répa), durusbék (kenyérmorzsa) s több effélék. A göcseji szóejtés és beszédmód sajátságait most bővebben néked nem fejtegethetem, mert keveset vagyok nálok, mint nyelvvizsgáló pedig (minthogy ehhez éppen nem értek) még nem voltak közöttök; de tett kérdéseidre eddigi tapasztalásomból íme röviden felelek:
A göcseji köznép a nála és véle utoljárókat nem úgy ejti, mint a nyelv szabásai megkívánják, s ebben úgy vélem, a palóccal megegyez. Az elsőben az a, a másodikban az e soha más magánhangzókká nem változnak, bármit kívánjon az eufónia, melyre a göcseji nem sokat figyelmez; hanem lustaságból némely mássalhangzókat egészen elhagynak, mint példának okáért házná, kézná, keresztná, rétná, testvéremná s a többi. A vel-nél vagy egészen elhagyja a v-et, vagy helyette a gyökérnek utolsó betűjét kettőzteti, de az e magánhangzó á betűvé soha nem változik, az utolsó l azonban itt is elmarad, példának okáért nem mondja: kutyával, lóval, hanem kutyá-e, ló-e, nem bottal, de nem is botvel vagy bot-e, hanem bot-te s több effélék. A -ra, -re utoljáróknál egyez vélünk, csak a végső á-t nyelvének restsége ó betűvé változtatja, de re-t csak ott mond, ahol mondani kell, példának okáért házro nem házre, kémény-re, fá-ro s a többi. (...) Ennyi elég most egyszerre; a télen, ha lehet, közöttök mulatok egy ideig, s akkor többet és bővebben.
Zavart leveleidet hánytam szemedre, összvefüggést nem lelék azokban, pedig látom: Iliacos intra muros peccatur et extra, bagoly mondá a verébnek: Nagy fejű. De semmi – Te nem rendes levelet, csak választ kívántál, s íme kívánságod szerint kurta leveleidre itt egy hosszú válasz, melyet csak még avval nyújtok, hogy jó egészséget kívánva, leveledet elvárva kérlek, szeressed igaz barátodat
Deákot.
(Deák Ferenc levele Vörösmarty Mihályhoz)