A Mária Valéria híd a mai napig a legutolsó volt a Duna-hidak közül, amelyik a második világháború pusztításaira emlékeztetett. A roncsokat aránylag hamar kiemelték a vízből, és szerencsére a pilléreket is kijavították (a hajózást biztosítani kellett), de a híd teljes helyreállítása nem került szóba. A szocialista testvériséget csak szónoklataiban hirdető kommunista rendszerek az újjáépítést nem tartották fontosnak. 1945-től, a napszakoktól és időjárástól függetlenül, komp próbálta lebonyolítani a forgalmat. 1995-ben, a híd százéves évfordulóján úgy tűnt, hogy elhárultak az akadályok az újjáépítés elől, de nagyon hamar közbeszólt a politika. A fordulatot a szlovákiai kormányváltás hozta meg, amikor magyar és szlovák részről magállapodtak Pozsonyban arról, hogy az Esztergom és Párkány között több mint fél évszázada csonkán álló Mária Valéria híd felújításának tervéről a műszaki szakértők tárgyalni kezdenek Esztergomban.
Ha minden jól halad – mondták 1996 decemberében –, akkor 2001 végére vagy 2002-ben sor kerülhet a híd átadására. A prognózis bevált.
Ezen az örvendetes napon nézzük, miről árulkodik a múlt?
A Dunának ezt a szakaszát már az Árpád-korban átkelésre használták. II. Endre király egy 1215-ben kelt oklevelében említik először. A következő történeti lépcső: a törökök egy, az akkori idők építési színvonalához viszonyítva, igen korszerű konstrukciójú cölöp- és hajóhidat helyeztek a két település, Esztergom és Párkány közé. (A Párkány elnevezés a török parkani=erőd szóból keletkezett. Párkányt a középkorban Kakatnak nevezték.) A levéltári anyagokból kiderül, hogy az Esztergom visszafoglalását megelőző párkányi csata során a lengyel tüzérség a törökök egyik menekülési útvonalát, a hidat szétlőtte. És leírták, hogy egyesek a folyóba vetették magukat, hogy mentsék a bőrüket. Ettől kezdve az átkelést ismét dereglyékkel bonyolították le. Később, 1762 után Barkóczy Ferenc érsek a pozsonyi, a komáromi és a budai átkelő mintájára egy úgynevezett repülőhidat építtetett, amely a két part között kifeszített köteleken nyugodott. A kötélre – csigák segítségével – egy ,,dereglyét” függesztettek fel, amit evezővel kormányoztak, és a víz sodrását használták ki a mozgatásához. Hihetetlennek tetszik, de mindössze hat-nyolc percig tartott egy-egy átkelés.
A repülőhidat 1842-ben – Kopácsy József hercegprímásnak köszönhetően – ismét hajóhíd váltotta fel, amelyet az akkori építők már állandó hídként emlegettek. A XIX. század vége felé közeledve azonban már az ,,állandó” hajóhíd sem felelt meg a közelekedés igényeinek. A pozsonyi (1890) és a komáromi (1893) vashíd elkészülte után a kormány az Esztergom és Párkány közötti hajóhidat is vashíddal kívánta felcserélni. Több vállalkozó közül Cathry Szaléz és fia, Ede, svájci születésű magyar vállalkozók kaptak megbízást 1893. november 3-án, hogy a hidat megtervezzék és megépítsék. A pénzt a magyar állam biztosította – tízévi részletre. A gazdasági stabilitásra jellemző, hogy Cathry Szaléz megelőlegezte a pénzt, az 1,360 millió forintnyi összeget – felépítette a hidat –, és tíz egyforma részletben vissza is kapta. A kamat pedig csak öt százalék volt...
Az új vashíd a folyam irányát tekintve kétszáz lépéssel került feljebb, mint az 1842-es hajóhíd. Erre nemcsak azért volt szükség, hogy a hajóhíd a vashíd építésének ideje alatt fenntartható legyen, hanem azért is, mert az új híd forgalmát a legrövidebb útvonalon akarták Esztergom központjába bevezetni. A minisztérium 1893. november 3-án adott engedélyt a munka megkezdésére. 1894 augusztusában a Párkánytól számított második nyílás vasszerkezete, 1895 júniusára a negyedik, júliusára pedig az ötödik (az esztergomi parthoz csatlakozó) nyílás vasszerkezete is elkészült. 1895. szeptember 28-án pedig már nagy ünnepélyességgel avathatták fel a hidat, tehát két éven belül!
A híd névadója – édesanyja kívánságára – Mária Valéria főhercegnő, Ferenc József és Erzsébet Budán született lánya volt. Itt jegyezzük meg, hogy az építést elősegítő egyházi és világi méltóságok nevét az esztergomi hídfőn elhelyezett márvány emléktábla őrzi. Cathry Ede 1897-ben a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyében részletesen beszámolt a hídépítés adatairól és körülményeiről. Tanulmánya ma is forrásmunkának számít.
Az első világháború évei károsodás nélkül múltak el a híd fölött. De amikor már valóban elhallgattak a fegyverek, 1919 nyarán – állítólag véletlen folytán – felrobbantották a csehek a híd Párkány felőli első ívét, s az ívnek a pillérre támaszkodó vége a Dunába zuhant. A húszas évek elején aztán felemelték és alátámasztották az ív megmaradt darabját, a hiányzó részt pedig gerendákból összerótt járdával pótolták, hogy legalább a gyalogos közlekedés lehetségessé váljon. A harmincas években javították ki véglegesen a kárt, de a világháború folyamán a híd célpontja lett a repülőtámadásoknak. És mégis, csodával határos módon, sértetlen maradt! 1944 karácsonyán azonban a sorsa megpecsételődött: a visszavonuló német csapatok az Oberkommando der Wermacht (főparancsnokság) parancsára felrobbantották.
A néhány éve elhunyt Homor Kálmán mérnök, építészmérnök, az esztergomi hídbizottság egykori ügyvezető elnöke így emlékezett az eseményekre:
– Másodéves mérnökhallgató voltam, hallottam a nagy robbanást, kiszaladtam, megnéztem, mi történt; szomorú látvány fogadott. Az öt mederív közül három a vízbe zuhant, és a pillérek is megsérültek. A víz nyelte el a középső, 120 méteres nyílás nagy részét is, amely építésének idején Európa legnagyobb fesztávolságú, rácsos kéttámaszú hídnyílása volt.
forgalmiadó
Ne forgassuk fel az adórendszert!
