Negyvenöt esztendő

Az időjárás szeszélyének nagy szerepe volt 1956 októbere drámájában. Történészek szerint 1848 márciusáéban is. Eső és napsütés rapszodikus változásai hol pezsdítőn, hol dermesztőn hatnak az emberi sorsra. Ha 23-án ugyanolyan keservesen zuhogott volna az eső egész nap, mint másnap, vajon akkor is megtörtént volna ugyanaz és ugyanúgy, mint a káprázó napsütésben? Ha 25-én folytatódik a hideg őszi eső zuhogása, akkor megmenti mindazon százak életét, akik a váratlanul kitavaszodó, derűsen sugárzó délelőttön a Parlament előtti téren állomásozó szovjet tankok fraternizáló legénységét ujjongva ünnepelték, majd véresen haldokolva rogytak össze a soha meg nem bűnhődő gazok reájuk zúdított össztüzében. Másnap ismét esett, és lemosta a vért a kövezetről.
Van-e vajon jelentőségük mindezen részleteknek azok számára, akik most ünneplik a 45., a 35. vagy akár a 25. születésnapjukat? Mi mindent éltek meg ők, az akkori, egykori, hajdani honfitársak az azóta eltelt évtizedek alatt, mindennapjainkra ható változások során, és mi mindent éltünk meg mi, „idekintiek”, amint azt jól érzékeltetik a honfitárs fogalma előtt változó jelzők! Az idő könyörtelenül gyorsan hajtó áttétellel működik. Így volt 1848 márciusa után, és így történt 1956 októberét követően is. Kegyetlen megtorlások, orosz hadjárat, emigráció, bujdosás, honbú, megbocsátás, kiegyezés, honderű, élni és élni hagyni. Hatvanhat esztendővel 1848 után kitört az első világháború. Összeomlott az a (rövid) korszak, amelyet békebeli békének neveztek. Abból az örömből az én nemzedékemre örökül csak az üröm maradt. „Mire a falevelek lehullanak, katonáink ismét hazatérnek” – mondta II. Vilmos császár 1914 augusztusában.
A szerencsésekre, akik a második világháborúból hazatértek épségben vagy megnyomorodva, ugyanúgy nem a békebeli béke korszaka köszöntött, amint az első világháborúból megtértekre sem. Az élni és élni hagyni jóindulatú szemlélete végleg eltűnt a köztudatból és a közéletből. A megkülönböztetés ártalma olyan tartósnak bizonyult, mint a cserebogár-veszedelem: mire pusztul, kikél a lárvája. Éltek vele azok is, akik pedig jobban tudhatták volna, hogy akinek szempontjai vannak az emberi értékek megítélésében, az bekötött szemmel politizál. Megbosszulja magát az ilyen vakság. Az 1956 októbere felé vezető néhány esztendőben ráébredtek erre olyanok is, akik vonakodtak addig fölfedezni a jelszavak, ütemes tapsok mögött és magas pozíciók íróasztalai mögül az ország valóságos népét. Későn. Amikor már maguk is elhitték, hogy az ország csakugyan olyan, amilyennek ők hazudták. A Szovjetunió uralkodóinál szintén bekövetkezett a lassú ráeszmélésnek ez a folyamata. 1956 októberének eredendő végzete abban rejlett, hogy megrémítette őket: láncreakció fenyegetett. Rádöbbentek, hogy nincs féligazság. Ha kimondják, ha engedélyezik az igazság felét, akkor az magával rántja a másik, az elhallgatott felét is. Sztálinnak minden leleplezett bűne mögött az ő bűneik körvonalai sejlenek. Féligazság helyett célravezetőbb az egész hazugság. Egykori bűnök visszatérnek, mint a hazajáró lélek. Kizavarod az ajtón, betöri az ablakot. Ez megpecsételte a negyvenöt esztendővel ezelőtti október sorsát.
Október vége felé, amikor néhány napig (vagy talán inkább csak óráig) élt a reménység, hogy talán valóban csoda történik, és Magyarország ugyanolyan szabad és semleges lehet, mint a szomszédos Ausztria, még egyszer végigbotorkáltam a Parlament előtti téren. A Földművelésügyi Minisztérium árkádsorának arra az oszlopára, amelyik mögött 25-én magam is kuporogtam géppisztolyok tüzelő orgiájában, akkor már rákaparta valaki nagy betűkkel: Itt magyar diákok vére folyt. Aki akkor, azon a délelőttön és azon a téren életben maradt, csak a vakszerencsének köszönhette. Én annak, hogy nagy felindultságomban haza akartam telefonálni a boldogító, szenzációs hírt: átálltak az oroszok! A minisztérium sarkán álló telefonfülke felé futottam, amikor dörögni kezdtek a fegyverek. Beugrottam a legszélső kőoszlop mögé. Percek múlva belőtték oldalról az árkádsort is. Onnan tehát menekülni kellett, a Földművelésügyi Minisztérium fala mellett húzódó járdán rohanva. Egy nő a hátamba kapaszkodott, kabátom felhasadt, vonszoltam magammal, át egy keresztutcán, az első bérház kapuja alá, de még az sem nyújtott biztonságot, föl az első emeletre. Egy nyitott konyhaajtón beléptem, legalább húszan ácsorogtak ott, a polcon szólt a néprádió: Gerő lemondott, Nagy Imre a minisztertanács elnöke. A szobába vezető ajtó is nyitva, ott is többen álltak, egy férfi feküdt a díványon. Comblövést kapott. Valaki azt magyarázta, hogy veszélyes, mert nem vérzik. A golyó elakadt az izmok között. A mentők székháza közel van. Át kellene később vinni oda – tanácskoztak a körülötte állók –, ott kioperálják a golyót. – Semmi esetre sem – tiltakozott bágyadtan –, aki most lőtt sebbel odakerül, annak felírják a nevét. Azt nem akarom.
Amikor órákkal később áthaladtam a Parlament előtti téren, még mindig autóbuszok szállították el a holtakat. Budán, hazafelé menet a Széna tér sarkán találkoztam Déry Tiborral és Örkény Istvánnal. Együtt jöttek, derűsen, talán Örkénynél poharazgattak. Amikor remegő hangon elmondtam az átélt szörnyűséget, döbbenten hallgatták. A történtekről sejtelmük sem volt. Az országnak sem, Budapestnek sem. Este a Szabad Európa Rádió a The New York Times Budapestre küldött munkatársának jelentését ismertette. A hír a Parlament előtti vérfürdőről akkor terjedt el ország- és városszerte.
Emlékszem, hogy a szovjet tankok mellől a sarki telefonfülke felé futva Temessy Hédivel, a színésznővel találkoztam, üdvözöltük egymást, én távolodtam, ő a tér közepén maradt. Nem láttam többé, máig sem tudom, ő hogyan élte túl. Talán majd egyszer elmondja.
A negyvenöt esztendővel ezelőtti októberben, bolyongásaim közepette elvetődtem a VII. kerületi Klauzál térre is, az akkori Vásárcsarnok tőszomszédságába. A tér sarkában sírhalom állott, rajta sebtében ácsolt fakereszt, fekete festékkel ráírva mindössze ennyi: Nagy Mária. Élt 15 évet.
Az a fakereszt réges-rég eltűnt onnan, és Nagy Mária is másik, végleges sírban nyugszik. Ha akkor életben marad, még mindig csak hatvanesztendős lenne. Ki tudja, hogyan alakult volna a sorsa, ha nem végez vele gyilkos golyó. Ki tudja, hogyan alakult volna Magyarország sorsa, ha megvalósulnak 1956 októberének vágyai, álmai? Hiszen a második világháború befejezése óta mindössze tizenegy esztendő és néhány hónap telt el addig. A hajdani jó szándékú és ígéretes kezdeményezés a keserves közjáték dacára tömérdek tapasztalattal gazdagodva kelt volna új életre, új lendülettel és akaraterővel.
Kár ezen töprengeni. A higgadtan mérlegelő és megfontoltan analizáló szakember feladata ez, ha van kedve hozzá. Ő talán azt is tudja, hogy miért kellett mindennek úgy történnie, ahogyan történt, mert tisztán látja az „összefüggéseket”. Bízzuk tehát őrá. De aki negyvenöt esztendő múltával sem lát tisztán, mert tekintetét elhomályosítja a sírhalom, amely a 15 esztendős Nagy Mária és 1956 magyar októbere fölé borul, annak tanúvallomását mindenkor a sebzettség állapota jellemzi, ennélfogva nélkülözhető. Így is van ez rendjén. Más korszak, más nemzedék, más reálpolitika.

A szerző közíró (München)