Nemes Sas, Tartós Szabadság

Az Egyesült Államok katonai fellépései az elmúlt időszakban visszatérően olyan elnevezéseket nyertek, amelyek az akció jellegét, célját és tartalmát voltak hivatva tömör és közérthető formulában megjeleníteni.

Így az Irak elleni háború a Sivatagi Vihar nevet viselte; a NATO és a volt Varsói Szerződés egyes tagállamai között megvalósuló együttműködés elnevezése mind a mai napig Összefogás a Békéért. S legutóbb a terrortámadások nyomán kifejlesztett védelmi és támadói műveletek együttesét az amerikai vezetés illetékes körei ismét efféle jelképes névvel kívánták ellátni. Az első megdöbbenés nyomán kibontakoztatott elhárítási és ehhez kapcsolódó feladatok neve ekkor Nemes Sas volt; amikor már konkrét katonai lépésekre került sor, a Végtelen Igazságról hallhattunk; majd váratlan fordulattal – a hangos tiltakozások következtében – ezt is újabbra cserélték: Tartós Szabadságra.
Az elnevezéseknek tulajdonított jelentőséget jól mutatja gyors megváltoztatásuk; emez pedig egyértelműen utal az amerikai önazonosság napjainkban kibontakozó válságára. Pszichikailag teljességgel érthető, hogy az első megdöbbenés nyomán, az önbizalom helyreállítása végett szélsőségesen felnagyított jelképeket alkalmaznak. A Nemes Sas még megmaradt az ésszerűség körében, amennyiben az eredetileg római címerállat évezredes történetéhez kapcsolódva az állam ön- és hivatástudatát volt hivatva kifejezni. Ám a Végtelen Igazság elnevezése már abba az európai hagyományba illeszkedik, amelynek során a korábbi keresztény értékvilág fokozatosan felbomlott és helyére a világi kultúra meghatározatlan és ellentmondásos tartalmai léptek. Talán nem véletlen, hogy az európai kultúra történetének ezen átalakulása nagyon jól leképezhető a végtelen filozófiai fogalmának azon átalakulásában, amely a kezdeti, Isten tulajdonságaként értett és önmagában felfoghatatlan végtelen fogalmától a matematikai, fokozatosan feltárható végtelen fogalmáig vezetett. Az amerikaiak a jelszóban használt végtelenen nem értettek volna mást, mint véget nem érő tartósságot. A névválasztásban mégis megmutatkozik az a kulturális öntudatlanság, amely nincs tisztában egyes kifejezések asszociációs köreivel. Csak akkor ébredtek rá minderre, amikor mozlim teológusok figyelmeztették őket arra, hogy a „végtelen igazság” teológiai kifejezés, amelyet nem szerencsés olyan kontextusban alkalmazni, amely akarva-akaratlan a kultúrák anynyit vitatott összecsapását idézi elénk.
Természetesen keresztény teológusok is jelezhették volna ezt a nehézséget; ők is felhívhatták volna a figyelmet arra, hogy sem maga az ember, sem valamely tevékenysége nem végtelen a szó szoros értelmében; hogy ekképpen nem is képes végtelen igazságszolgáltatásra. S figyelmeztethettek volna arra is, hogy a végtelen igazság akár csak jelképes azonosítása egy nagyszabású és elhúzódónak ígérkező katonai akcióval abba a történeti hagyományba tagolódik, amelyben a nyugati kultúra elveszítette önazonosságát és arra a pályára lépett, amellyel szemben manapság az iszlám tanúsítja a leghevesebb ellenállást. A bármely felekezethez tartózó keresztény teológusok továbbá rámutathattak volna arra is, hogy katonai hadjáratok teológiai ernyő alá helyezése nem ismeretlen a nyugati történelemben; a keresztesháborúk ilyen közegben bontakoztak ki, történetesen éppen az iszlámmal szemben. A keresztesek jórészt tudatában voltak a teológiai indítékoknak, és ezeket fel is vállalták. Ezzel szemben a mostani névadás téves szóhasználaton alapul, amely különös módon vetette felszínre ugyanazt az összefüggést, amelyben a nyugati kultúra a VII. század óta mozgott; ezzel is jelezve, hogy kifejezéseink gyökereitől még akkor sem szabadulhatunk, ha nem veszünk róluk tudomást.
A Tartós Szabadság ugyanazt az akciótervet jelzi, amire korábban a Végtelen Igazság vonatkozott. Azt gondolhatnánk, hogy ez az igazság csak végtelen szabadságot hozhat, ahogyan ezt egy más korszak másik – számunkra ismertebb – ideológiája dühödtebb romantikával meg is fogalmazta. Az a tény, hogy a szertelenül túlzó elnevezés helyére végül is szerényebb név került, a két ideológia különbségére utal. Míg a kommunizmus egykori képviselői mind a mai napig nem tudnak beszámolni arról, hogy hová lett az emberiség szükségképpen bekövetkező végállapota, addig a mai amerikai névadók a józanabb megoldáshoz folyamodtak: a tartós szabadság fogalma tekintetbe veszi emberi kereteinket, végességünk azon sérülékenységét, amit az amerikai terrortámadás oly fájdalmasan mutatott meg.
Mégis nyugtalanító mindebben, hogy a név megváltoztatása nem jelenti az akcióterv tartalmi átalakítását; nem jelenti tehát a nyugati világ spontán módon kifejezésre juttatott azonosságvesztésének korrekcióját. Ez a világ jelenleg olyan háborúra készül, amely minden jóindulatú megfogalmazás ellenére a kultúrák összecsapásának a rémét vetíti ránk; olyan háborúra, amely már nem is áltatja magát a gyors lebonyolíthatóság álmával, mint történt ez a korábbi világháborúkban. A Tartós Szabadság talán nemcsak a megcélzott hatalmi állapotok tartósságára, hanem tartós küzdelemre vonatkozik, amely talán nem kerülheti el a hosszú háborúk által kiváltott és az európai történelemből jól ismert teljes kiábrándultságot. Az efféle tartós háborúknak – legyen szó akár a százévesről, akár a harmincévesről, akár az első vagy a második világháborúról – kezdetben egyáltalán nem látni a végét. De mindegyik mélyreható átalakulást hozott a nyugati emberiség történetében. Úgy tűnik, a kibontakozó hadművelet nemcsak a nyugati ember életét fogja átalakítani, hanem kiterjed a kortárs emberiség egészére.
Vajon ezzel valóban elérjük a tartós szabadság korát? Vagy inkább arról van szó, hogy a nyugati kultúra olyan korszak felé halad, amelyben a nyugati szabadságeszmény végleg illúziónak bizonyul? Az itt felmerülő kérdések a legkomolyabb történetfilozófiai problémákat érintik, ezen belül is azt, hogy az ember történeti létezése egyáltalában alkalmas-e olyan formákra, amelyek a XVIII. század óta terjedtek el a nyugati gondolkozásban és határozták meg a modern kor döntő fejleményeit.
Az amerikai terrortámadás e tekintetben is korszakváltást jelöl. A szovjet rendszer bukása után kialakult egyensúlyvesztés világos tanulsággal szolgált mindazoknak, akik a tartós szabadságot ma is a végtelen igazság kategóriájában képzelik el. E végtelen igazságosság az új felismerés szerint csak akkor eredményezhet tartós szabadságot, ha e szabadság új és egyetemes ellenséggel szemben körvonalazódik, amelyre hivatkozva a nyugati világ folyamatai tetszés szerint koordinálhatók. Nemcsak világhatalmi játszmáról van szó, hanem realista felismerésről is: ha nincsen ellenség, meg kell teremteni, mert csak ezzel lehetséges mederben tartani a nyugati világ fejleményeit. Az ellenség neve manapság közszájon forog; a hadműveletek megkezdődtek; az ideológiai szirénák máris felvijjognak, ha a monitorok az előírt közmozgástól eltérő fejleményeket észlelnek. A tartós szabadság ebben a keretben kíván megvalósulni; s mégsem tudja elfedni a tényt, hogy az átfogó válaszlépések megtervezői és kivitelezői önmagukat továbbra is végtelenül jónak, igaznak és főképpen igazságosnak tartják. A végtelennek vélt evilági tartósság, avagy a tartósnak vélt túlvilági végtelenség gondolata a nyugati szekuláris gondolkodás talaján áll és nem számol önnön időbeli és tartalmi végességével.

A szerző filozófus