Önző érdekek bizarr szövetsége

Az Öböl-háború napjaiban az idősebb Bushnak több hónapra volt szüksége ahhoz, amit fia, mondhatni, napok alatt nyélbe ütött. A terrorellenes küzdelem jegyében az Egyesült Államok jelenlegi elnöke negyven országot állított csatasorba, s ez bizony jóval több, mint amennyit apja annak idején remélhetett. Az akkori világpolitikai helyzetet, az akkori aktorok céljait, vágyait, bel- és külpolitikai ambícióit azonban össze sem lehet hasonlítani a mostanival.

Ha mással nem is, az ifjabb Bush már azzal beírta magát a történelemkönyvekbe, hogy ő az, aki a világ leginkább heterogén, legbizarrabb koalícióját egyesítette a terrorellenes fellépés zászlaja alatt. Washington nem válogatott a szövetségesek között, szinte mindenkit tárt karokkal fogadott, aki felhívására a „Jók” oldalára akart állni. Mert valljuk be, a világ felosztatott „Jókra” és „Gonoszakra”, és ezt az amerikai elnök elég egyértelműen a világ tudomására is hozta. „Aki nincs velünk, az ellenünk van” – közölte Bush, és míg ultimátumszerű kijelentésével sarokba szorította a világ egy részét, ezzel egy időben a soha nem képzelt lehetőségek tárházát is megnyitotta előttük.
Az Egyesült Államokat ért támadássorozat felbolygatta és összekuszálta az eladdig kialakultnak vélt szövetségi rendszereket. Vannak, akik egyenesen diplomáciai forradalomról beszélnek, s annyiban nyilvánvalóan igazuk van, hogy a mostanihoz hasonló szövetség – mind nagyságát, mind összetételét tekintve – egyedülálló a világtörténelemben. A szövetség és a szövetségen belüli szövetségek új törésvonalak mentén alakulnak. Ne is legyenek illúzióink, habár látszólag vagy ténylegesen mindegyikük lelkesen támogatja az amerikaiak erőfeszítéseit, a terrorellenes harc égisze alatt a szövetségesek egy része a maga pecsenyéjét igyekszik sütögetni.
Már magánál az alapprobléma megfogalmazásánál is gondok adódhatnak, hiszen ki mit tekint terrorizmusnak? A legegyszerűbben úgy fogalmazhatjuk meg, hogy mindenki azt, amit akar. Mint Stanley Hoffmann, a Harvard Egyetem neves politológiaprofesszora egy minapi tanulmányában kifejtette: ami az egyik oldalon terrorizmus, az a másik oldalon szabadságharc – gondoljunk csak Srí Lankára vagy Észak-Írországra, Korzikára vagy Csecsenföldre, a palesztinokra vagy a baszkokra. A szövetségesek közül jó néhány bizony ezt az önellentmondást igyekszik meglovagolni. Elsősorban talán Vlagyimir Putyin. Oroszország erős embere minden diplomáciai érzékét latba vetve igyekszik elérni, hogy a világ politikai és gazdasági döntéshozói végre elismerjék, hogy ami Csecsenföldön folyik, az nem más, mint rosszindulatú terrorháború. S bizony az emberjogi szervek tiltakozása dacára az utóbbi hónapokban nem is koppantottak Putyin orrára a csecsenföldi hadviselés miatt.
Nagyon úgy tűnik egyébként, hogy nem Moszkva az egyetlen, amely a terrorellenes harccal egy füst alatt igyekszik gyógyírt találni saját belpolitikai gondjaira is. Gondoljunk csak Indiára és Pakisztánra! Kasmír miatt az ősrivális szomszédok már két háborút is vívtak egymással, s a himalájai tűzfészeknek számító tartomány a mai napig feszültséget okoz közöttük. Az amerikaiak is tudják: amíg Újdelhi és Iszlámábád nem békél meg egymással, addig a terrorellenes koalíció egységes fellépése is veszélyben forog. India és Pakisztán ugyanis kölcsönösen – és minduntalan – terrorizmussal vádolja egymást. Akárcsak a szerbek és a koszovói albánok. Míg a szerbek Jugoszlávia 1999-es bombázását láthatólag nem tudták a NATO-nak és közvetve az amerikaiaknak megbocsátani, addig a mozlim koszovói albánok mélységesen elítélték a szeptember 11-i támadásokat. Gőzerővel folyik a lejárató akció mindkét oldalon, s hogy ki lobbizik sikeresebben, majd csak akkor derül ki, amikor néhány hónap múlva Koszovó státusa végérvényesen eldől.
Mindazonáltal Koszovó és vele együtt Bosznia neve is egyre gyakrabban merül fel, leginkább azon katonai kiképzőtáborok kapcsán, amelyek az afganisztáni harcosok folyamatos utánpótlását hivatottak biztosítani. A helyzet hasonló az Afganisztán szomszédságában elterülő egykori szovjet tagköztársaságokban is. A térségbeli középhatalmi ambícióit gondosan ápolgató Üzbegisztán a terrortámadás után szinte nyomban felsorakozott az Egyesült Államok mögött. Már csak azért is, mivel a koldusszegény közép-ázsiai országokban Bin Laden és követői az iszlám nevében játszi könnyedséggel fanatizálják a fiatalokat. S ezt – főként Afganisztán szomszédságában – Washingtonból sem nézik jó szemmel. Így fordulhatott elő, hogy a szövetséghez csatlakozó államokban uralkodó emberjogi helyzetet ma már senki sem feszegeti – a békeidők mércéjét válság idején ugyan kinek jut eszébe felemlegetni?!
A koalíció mind szélesebb kiépítése közben az eddig úgymond „feketelistás” országok is látszólag bűnbocsánatot nyertek és a korábban páriaállamoknak tartottak közül is sokan a szövetség soraiba léptek. Egyedül talán Irak vállalta a nyílt konfrontációt, a többiek – dacolva a lakosság nagy részének tiltakozásával – szolidaritást vállaltak az amerikaiakkal. Elképzelhető azonban, hogy sokan ezért nagy árat fizetnek majd, hiszen a koalícióhoz való csatlakozással ezeknek az országoknak a vezetői egy esetleges belpolitikai földrengés kockázatát is magukra vállalták. A politikusok egyelőre alárendelték magukat az Egyesült Államok akaratának, ám hosszú távon tekintettel kell lenniük saját országuk belső politikai helyzetére is. S erre Washingtonnak is oda kellene figyelnie…
A szövetség egyik legfurcsább vonása, hogy a koalícióból kimaradt Izrael, amit Washington mondhatni csendes belenyugvással vett tudomásul. Rehavam Zeéri izraeli idegenforgalmi miniszter szerdai meggyilkolása után azonban némileg talán változott a helyzet: Ariel Saron miniszterelnök szerint új korszak kezdődött, s amíg a palesztinok nem fékezik meg az erőszakot, addig szó sem lehet tárgyalásokról.
A bizarr koalíció egyik meghatározó tagja lehet még Kína – vannak, akik egyenesen úgy vélekednek, hogy a terrorellenes küzdelmet a Washington–Moszkva–Peking triumvirátus határozhatja meg. Minderről valószínűleg még némileg korai morfondírozni, ám mindenesetre jelzésértékű lehet, hogy az Egyesült Államok a Kína ellen a Tienanmen téri vérengzést követően hozott exportkorlátozások feloldását fontolgatja.
S hogy milyen szerep vár Európára ebben a különös szövetségben? Nos, valljuk be, nem túl sok. A katonai szerepvállalásból – akárcsak az Öböl-háború idején – a britek vállalnak oroszlánrészt. A nagyobb elismerésre ácsingózó németekre és franciákra valószínűleg nem vár főszerep a világpolitika porondján. A többi országról nem is beszélve.
A nemzetállamok összefogása azonban csupán egyik aspektusa a terrorellenes küzdelemnek, s az európaiak szerepvállalásán túl sokkal érdekesebb lehet, hogy az Egyesült Államok vezette többfrontos háborúban milyen szerepet játszanak majd a globalizáció eddigi aktorai: a multinacionális vállalatok, a nem állami szereplők, az országhatárokon átnyúló gazdasági, vallási, kulturális és civil csoportosulások.