Öreg fák, fenyők és platánok dicsérete

Impozáns tud lenni egy évszázados fa, melynek a korát többnyire csak találgatni lehet, hiszen a múltját nem jegyezte föl senki. Eleink tisztelték az öreg fákat, s ha krónikát nem vezettek is róluk, különféle romantikus történeteket kanyarítottak köréjük, melyek főhőse Rákóczi fejedelem vagy Petőfi Sándor, meg persze a helybeli bíró vagy a református pap ábrándos leánya.

Kényes kérdés a fák életkora. Igaz, az évgyűrűk elárulnak róluk egyet-mást, ám ezek értelmezése embert próbáló feladat.
Budapest talán legközismertebb öreg fája az a margitszigeti platán, mely a hajdani domokos rendi – korabeli szép nevén: dömés – kolostor romjaitól északra áll a pázsit közepén. Törzse óriási, de földig hajló szélső ágai is impozánsak. Tudnivaló ugyanakkor, hogy ez a fa nem olyan vén, mint amilyennek látszik. Lehet tán százötven esztendős, ami pedig egy platánnál kamaszkornak mondható.
Ha nem is nagyobbak, jóval vénebbek azok a platánok, melyek a Lukács fürdő udvarán állnak. Történészi vélekedések szerint ezek a fák a török hódoltság korának túlélői.
Áll ugyancsak a Margitszigeten, nem is messze a nevezetes platántól, néhány páfrányfenyő. Mondják ezeket a fákat ginkgónak is. Túl nagyra ugyan e kínai eredetű növények nem terebélyesülnek, mégis híresek, mert minden föllelhető fa közül a legősibbek. Valóságos eleven kövületek. Mert a páfrányfenyő a földtörténeti középkor elejéről származik. Élő példányait csak a XX. században találták meg Kína félreeső őserdeiben. A tudósok korábban is ismerték kövületeit – ezeket faopálnak mondják –, de úgy gondolták, a ginkgófa sok millió éve kihalt már. Sokkal régibb tehát ez a csodával határos módon minden földtörténeti kataklizmát túlélt fa, mint a mára elhíresült különféle szauruszok, melyek a földtörténeti középkor középső szakaszában, főként a jura-korban élték virágukat. Természetesen nem egy-egy példányról szólunk, hanem a fajról. Amúgy a Margitsziget páfrányfenyői túl vének nem lehetnek. Száz esztendősnél biztos fiatalabbak. Legyező alakú leveleik olyanok, mintha nyolc-tíz fenyőtű összeforrott volna.
A Magyarországon őshonos fafajták közül a legmagasabb kort – a szakirodalom tanúsága szerint – a mára megritkult tiszafa éri meg. Utána közvetlenül következik a – nyugati végeinken gyakori – szelídgesztenye. Dendrológusok – a fák kutatói – szerint akár ezer esztendeig is elélhetnek. Meghökkentő még elgondolni is, hogy itt-ott tán előfordulhatnak olyan öreg tiszafák vagy szelídgesztenyék, melyek már államalapító Szent István királyunk korában is éltek.
Ugyancsak sok száz esztendős kort érhetnek meg a nálunk őshonos különféle tölgyek. De a hársak is. Magyarország egyik nevezetes fája, a Duna közelében, az alföldi Ordas nevű faluban álló, mára vaspántokkal körülfogott „Rákóczi-fa” is egy vén hárs.
Budakeszi határában áll két hatalmas mamutfenyő. Ezek a fák, ahogy a nálunk itt-ott előforduló libanoni cédrusok is – Budán található belőlük néhány impozáns példány (a legszebb egy Vadaskerti úti kertben) – Európában nem őshonosak. Fő-fő nevezetességük az, hogy állítólag négyezer esztendeig is élhetnek. Talán épp ez a valóság meg a képzelet határán mozgó legenda késztethette arra Csontváry Kosztka Tivadart, hogy örökbecsű „cédrusos képeit” megalkossa.
Ha a hajdani mocsaras puszta helyére épült Pest nem is, Buda mindig gazdag volt fákban és erdőkben. Ma sem szegény, bár öreg fái fogytán fogynak, ahogy újabb és újabb házak épülnek a hegyoldalakon, helyet követelve maguknak a hajdani vadonerdők maradékától.