PÁVAÓL

Kicsi, szívós öregasszony lett belőle az utolsó évben. Ügyetlenebb keze már nem hajlott az ízületeknél, gyapjúsapkába dugva melegítette naphosszat. A térdei fájtak, tiszta disznózsírral kenegettük, mert a mama is úgy csinálta, amikor ő még kislány volt. A járókeret négy botja közt araszolva tett-vett, rendezgette az aggkor könnyű tárgyait, és szálazta át huszadjára is az iratokat, számlákat, leveleket.
Tervei voltak. Újabb és újabb ügyeket talált, színezett, keverte és párosította egy képzeletbeli cél elemeit. Közben szólt a zene; csak a Bartók rádiót hallgatta az olykor műsorra tűzött Beethoven-művekért. Meg tévézett, de nem a nagy adók távoli, ideges ritmusban pattogó, külvilági képei érdekelték. Nem értette és nem szerette a csörtetés látványát és szavait. A mesefilmek voltak a kedvencei, s azok közt is első helyen a Micimackó.
Egyre soványodó teste a nagy kék fotel pokróccal bélelt üregéből figyelt. A teljes alak szegeződött a képernyőre, mert a sok szemüveg közül már egyik sem volt tökéletes. Keskenyülő koponyájára, amelyen még mindig a sötét hajszálak voltak többségben, mind könynyebben illeszthettem a keretet. Nem feszültek a szárak, s az orra nyergén is csúszkált a száraz műanyag. Észrevettem az elvékonyodó bőr alatt a csont szögletességét, a „halálfej” anatómiáját.
A szeméből költözött el először a lélek. A belőle áradó keménység és akarat a pillantásában sűrűsödött össze, s ez a pillantás veszítette el tápláló forrását, s kezdett feltöltődni szomorúsággal és félelemmel. Azt hiszem, félt a haláltól. Felkészült rá, átgondolt mindent, és mégis elborította az irtózat, ha felfedezte a hanyatlás újabb jeleit. Az utolsó hónapokban nem aludta végig az éjszakát, állandóan égnie kellett a villanynak. Nappal lecsüggedt fejjel szunyókált, vagy várta a telefonokat és a leveleket. És a csodát, egy élet küzdelméért cserébe.
Az otthon töltött utolsó napja a szokásos ceremóniákkal indult, s mikor megreggelizve, betakarva utánam intett, látszólag minden rendben volt. Sietve én is küldtem neki egy mosolyt az örök rohanók bocsánatkérő félszegségével. Igyekeztem a buszhoz, pedig mintha mondani akart volna valamit, hogy most az egyszer nincs rendben minden, rossz érzése van, hidegebbek az árnyékok, zsugorodik a világ. Aztán elengedett, hisz munkába mentem. Feladatért, pénzért – a családért…
Délután lett rosszul, úgy rohantam haza Szegedről, egy találkozót félbeszakítva. Az egész teste görcsbe rándult, dadogva, nyöszörögve, kiabálva kért segítséget, orvost vagy bármit, csak ebből a szorításból kibontakozhasson. Mentő vitte el; elvékonyodott, ijedt és fájdalmas alakja utoljára tette meg az utat a nagykapuig, a fehér, kerekes ágy utasaként. A kert harsogó zöldjében fehér-sárga szép feje nappali holdként világított.
Kórház, EKG, kórterem, infúzió. Teljesen elfogyott. Egyszer kitakartam, de a széttorzult váz látványa nagyon felkavart. Nyitott szemmel aludt. Volt, hogy mosolygott és mondta a gyerekek nevét. Az értelem helyett az emlékek végső, zavaros kavargása töltötte el. Csütörtökön hajnalban halt meg.
Valahogy mindenki tudta, hogy ez fog történni, csak az esztelen remény kísértett szüntelen. Én is tudtam. Pár éve történt, hogy tanítóm és professzorom halálos beteg lett, de úgy döntöttem, hogy erről nem veszek tudomást, mert a szellemet nem rombolhatja le ostobán és érzéketlenül a végzet. Továbbra is elüldögéltem apró dolgozószobájában, előadván az újabb munkát. Ő korrigált és sürgetett. Valamiért azt hittem, hogy ha húzom az időt, akkor életben marad. Nem távozhat el addig, amíg nem végeztünk. Egy délutáni konzultáció után kikísért, rendesen az ajtóig, s megvárta, míg eltűnök a lépcsőfordulóban. Visszanéztem. Állt a lakásajtóban, és a világítás miatt vagy másért, de hirtelen és rémületesen megláttam a halált a homlokán. Azóta felismerem a jelet; sajnos Aranon is ez a szürke, szinte láthatatlan csomó csapódott ki.
Most üres a szoba, pontosabban a tárgyak kirajzolják hiányzó alakját és egyre valóságosabb emlékét. Míg élt, kevés érdeklődés, egy-két barát maradt mellette. Időnként kíváncsiskodók keresték fel. A régi társak elhallgattak, félrenéztek, cipőzsinórjukat kezdték kötözni. Aran segélykérésekkel ijesztette el őket, mert azt hitte, hogy a művészetnek joga van a minimális föltételekhez, a világi élet biztonságához. Műtermet akart.
Felépítem majd az új házát, a műhöz járó műtermet, hogy élni kezdhessen. Szeretetben, békességben.