Sarc nélkül

Azért van abban valami megnyugtató, hogy végre nem a bankárpszichológia kerekedik felül a gazdaságpolitikában, hanem annak ellenkezője. Eljutottunk végre oda, hogy kritikus helyzetben nem a piros filctollért nyúl a kormányzat, amivel lehúzza a költségvetés kiadásait, hanem minden lehetséges ösztönzőeszközt bevet annak érdekében, hogy nagyobb teljesítményre serkentse a gazdaságot, tompítandó a mára már globális méreteket öltött dekonjunktúrát. Ez azt jelzi, hogy évtizedek óta először vannak mozgósítható tartalékai az országnak.

A neoliberális közgazdák általában a megszorításban látják a válságkezelés egyetlen üdvözítő módját. A restrikció nem túl fantáziadús eszköz, de – az esetek többségében – azonnali és mutatós pénzügyi jelzőszámokat eredményez, amelytől megnyugszanak a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, no és a gazdaságkutatók elemzői. Számukra ugyanis teljesen közömbös a gazdaságnak az a számottevő tényezője, amelyet szaknyelven munkaerőnek, profán módon társadalomnak szokás nevezni, s a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a gazdaságkutatók elemzőivel ellentétben jelentős mértékben megsínyli a megszorítást, elvonást.
Az kétségtelen tény, hogy az ösztönzés nem olyan egyszerű, mint a költségvetési kiadások lefaragása, tény, hogy számottevő közösségi kiadással jár, tény, hogy a közösségi kiadások növekedése magában hordozza a külkereskedelmi mérleg – így a folyó fizetési mérleg – hiányának növekedését, de az is tény, hogy a jóléti szint érdekében ezeket a kockázatokat érdemes felvállalni.
A kormányzat kétszázmilliárd forintot, a hazai bruttó összterméknek majdnem két százalékát kitevő összeget kíván arra fordítani, hogy nagyobb teljesítményre serkentse a gazdaság motorjait, döntően az infrastrukturális beruházásokat és a belső keresletet. Ez utóbbit a lakásvásárlások révén. Tekintettel arra, hogy – közvetlenül – egyik szektor sem importfüggő, kevés az esély arra, hogy a kétszázmilliárd forintos „Széchenyi-terv plusz” jelentős behozatali többletet generáljon, s ennek révén felborítsa az államháztartás külső egyensúlyát, vagy veszélybe sodorja a maastrichti kritériumoknak ma már egyre inkább megfelelő költségvetést.
A gazdaságösztönző csomag bejelentése nyomán persze – túl a Nemzetközi Valutaalap elemzőin – a politikai szféra is hallatja fanyalgó hangját. Kovács László, a szocialista párt elnöke felszólította a kormányt, hogy tegyen le kétszázmilliárd forintos csomagtervéről, merthogy abból több mint 120-140 milliárdot a következő kormányzatnak kell előteremtenie, tehát a jelenlegi kabinet döntésével ne rójon többletterhet utódjára. A kijelentés összességében véve említésre sem méltó, merthogy hasonló kijelentések tucatja hangzik el egy-egy választási kampányban a világon mindenütt. Ami érdekes, az az, hogy az MSZP elnökében fel sem merült annak lehetősége, hogy egy krízishelyzetet nemcsak a megszorító bankárfilozófia kezelhet, hanem léteznek – azzal szöges ellentétben lévő – olyan megoldások is, amelyek kevésbé fájdalmasak, lévén nem vetnek ki közvetett sarcot az adófizetőkre, ideértve a nyugdíjasok körét is, akiknek sorsát állítólag az MSZP mélységesen a szívén viseli. S még egy apróság: lehet, hogy a jelenlegi kabinet senkire nem hárít át kötelezettséget, hanem saját maga teljesíti a kétszázmilliárdos programot az utolsó fillérig.