1956. december hatodikán egy pasaréti lakásban éppen az történt, amiről gonosz vicc is született: három kisgyerek a Télapót várta, s helyette a Gestapo jött. Nem az eredeti titkos államrendőrség persze, hanem ugyanaz pirosban. Az apáért jöttek, hogy elvigyék.
(Az apa nagyon fiatalon népi kollégista volt, színiiskolát végzett, játszott-rendezett Debrecenben, önképző kört és szabadiskolát alapított-vezetett, humoros lapot adott ki és szerkesztett. Ám mindenekelőtt: írt. Írt verseket és meséket, elbeszélést, szatírát és tanulmányt a színházról, de főként újságcikkeket írt a megyei lapba és máshová. Már ’55-ben is volt belőle baja, kirúgták a Népművelési Intézetből, de akkor még megúszta. A pesti forradalom másnapján, október 24-én megalapította az Igazság című lapot, majd november negyedike után elindította az első szamizdatot, a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában szerkesztett és sokszorosított, földalatt terjesztett Élünket. A levert forradalmú fővárosban bujkált és szervezkedett, benne volt a november 23-i néma pesti tüntetés előkészítésében, röpcédulákkal és a stencillel sokszorosított Élünkkel szervezte az asszonyok tüntetését a Hősök terére december negyedikére.)
Az apát fiatal felesége, három kisgyermeke nem sokat látta ezekben a hetekben. Ehhez már rég hozzászoktak. De most, Mikuláskor ő is odahaza volt a családja körében, fáradtan és teli feszültséggel. A legnagyobbik gyerek, az akkor karácsonykor hatéves Éva negyvenöt esztendő múltán emlékezik vissza a történtekre.
– Azon az estén nekem az volt a legdöbbenetesebb, erre emlékszem a legjobban most is, hogy apu, aki mindig nagyon erős volt, mindig mindenkivel nagyon szigorúan és határozottan beszélt, és szinte sohasem tűrt el semmiféle ellentmondást, most milyen alázatosan viselkedett. Milyen csendesen, szó nélkül tűrte a két civil ruhás nyomozó gorombaságát, szemtelenségét. Mi történik itt, mi történhetett az apámmal? – rémüldöztem –, hogy egyszerre csak így lehet vele beszélni, és ő némán eltűri a sértegetést. Egyetlen zokszó nélkül, megadóan nézi, hogy felforgatják az otthonát, szétdobálják a könyveit, feltúrják a szekrényeket, végigkutatják a ruhákat, az ágyneműt, még a gyerekek holmiját is, és mindent szanaszét szórnak a lakásban. Valami szörnyű, ismeretlen, nagy bajnak kell lennie, ha ezt így meg lehet tenni vele. Nem értettem semmit az egészből. Azután elvitték az aput, és én meg a két testvérem, az akkor négyéves Kati és a kétéves Gyuszi hét évig nem láttuk.
(Az apát a Fő utcai ügyészségi börtönépületbe vitték, ott folyt a kihallgatása, perének előkészítése. Februárra szép nagy kirakatpert rendeztek Kádárék: a néphatalom, a szocialista rendszer elleni összeesküvéssel, ellenforradalmi lázadással, még emberöléssel is megvádolt „bűnösöket” ültettek egymás mellé a vádlottak padjára. Az apa első fokon három évvel megúszta a dolgot, pedig kötelet is kiosztottak mellette. Azután másodfokon őt is halálra ítélték. Pokoli heteket töltött a Gyűjtőfogház siralomházában, életét külföldi írók gyors tiltakozása mentette meg. Büntetését életfogytig tartó fegyházra enyhítették.)
– Én ekkor már nem laktam otthon, minket, gyerekeket először a nagyanyám vett magához, hogy éhen ne haljunk – folytatja az emlékezést Éva. – Anyám huszonhároméves volt, három kisgyermekkel. Nem tudott rólunk gondoskodni. Munkát nem kaphatott, ha egy személyzetis meglátta a nevét, nyomban elsápadt, és remegni kezdett a keze. Apu ítélete mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzással járt, mindenünket elvették. A pasaréti lakásból ki kellett költöznünk.
Engem meg a húgomat tavasszal levittek falura. Apu Pécsett született, azon a vidéken volt rokonsága, a keresztszüleim Beremenden éltek. Igazi isten háta mögötti hely volt, akkoriban különösen az, a jugoszláv határ miatt a legszigorúbban őrizték, tele volt a környék besúgókkal, civil ruhás rendőrökkel. Az odautazáshoz is határsávengedély kellett, a vonaton mindenkit igazoltattak.
A keresztanyámat és keresztapámat addig nem is ismertem, Debrecenben születtem, Keszthelyen tartották a keresztelőmet, arra nem emlékezhettem, azután Debrecenben és a Pasaréten laktunk. Igazából akkor láttam őket először, amikor megérkeztem. Otthon föltettek bennünket a vonatra, először Keszthelyre mentünk az apu szüleihez, onnan vitt engem tovább a nagybácsikám Beremendre.
A keresztszüleim a vasútállomáson vártak. Késő éjszaka érkezett meg a vonat, jól emlékszem, hogy csillagfényes, tiszta idő volt. Alig éltem a félelemtől, hogy hová kerülök, mi lesz velem. Keresztapám a nyakába vett, úgy ballagtunk haza az éjszakában.
Nagyon jók voltak hozzám. Keresztanyám a sajátjaként törődött velem. Volt egy velem egykorú kisfiuk, akit testvéremként szerettem. A keresztapám, aki a cementgyárban dolgozott üzemvezetőként, nagyon bátor ember lehetett, hogy befogadott az otthonába engem, egy lecsukott ellenforradalmár gyerekét. Tavasszal a helyi moziban is levetítették azt a híradót a nagyfilm előtt, amelyikben benne volt az apu is, a gyilkosságért halálra ítélt orvosnővel egy perben. A kis faluban mindenki tudta, hogy ki vagyok. A felnőttek inkább közömbösek voltak, nem bántottak, nem is ejtettek szót a dologról előttem, de a gyerekek a maguk tudatlan gonoszságával olyan mondókákat költöttek rólam, hogy „pesti kisaszszonyka, börtöntöltelék az apja”. El lehet képzelni, mit éreztem ilyenkor. Később az is megtörtént, hogy egy fiú elhozta otthonról azt a bizonyos „fehér könyvet”, és odaadta nekem, hogy vigyem haza, és otthon nézegessem. A mai eszemmel már tudom, hogy ez biztosan nem a saját ötlete volt, valaki kiagyalta. Otthon este, amikor egyedül maradtam, megnéztem a könyvet, amelyben benne voltak azok a szörnyű képek „az ellenforradalmárok rémtetteiről”. Sokkot kaptam tőle. Senkivel nem beszélhettem róla, nem mertem megmutatni senkinek, féltem bármit is kérdezni róla. Teljesen magamra maradtam a kétségeimmel, hogy mi köze lehetett mindehhez az én apámnak.
Ötvenhét őszén Beremenden kezdtem el az első osztályt. Az iskolában senki sem beszélt a „családi hátteremről”, de hát én voltam az egyetlen gyerek, akinek úgymond sem apja, sem anyja nem volt. A következő év tavaszán váratlanul meglátogatott az anyám. Bekopogtak az osztály ajtaján, és ő ott állt az ajtóban. Vékony, gyenge gyerek voltam, még egy tisztességes bukfencet sem tudtam csinálni, de akkor felpattantam, és helyből átugrottam a padtársam feje fölött. Évekig emlegették a mutatványt…
Azokban az években szervezett formában ünnepelték a faluban az anyák napját. Május első vasárnapján kis csoportokba osztva öt-hat gyerek házról házra járt, és végigköszöntötte mindegyikük édesanyját. Nekem a keresztanyám volt akkor az édesanyám. Nem csak „hivatalosan”, mert igazán szépen gondoskodott rólam. Anyám évente egyszer látogatott meg, amikor határsávengedélyt kapott. Pénze sem nagyon lehetett, csak nehéz munkát kapott a legalja fizetésért. A szintén vidéken, hol az egyik, hol a másik nagymamánknál nevelkedett húgomat is látogatta, és mindkettőnknek küldözgetett csomagot.
A testvéreimmel nyolc év alatt kétszer találkoztam. Apuval egyszer sem. Így telt el majd hét év, mire kiszabadult a börtönből. A határsávba le sem utazhatott, Keszthelyen láttuk újra egymást. Az ő élete is borzasztóan nehezen alakult, hosszú évekig sehogy sem rendeződött. Akkoriban és még sokáig se lakása, se munkája. Én azután Beremendről Pécsre kerültem, ott jártam tovább iskolába. Rövid időre összekerültünk a húgommal, de a hányattatásaink még sokáig tartottak. Itt, a földön talán soha nem is fognak véget érni – szakítja meg a történetet töprengő hangon Éva.
(Az apa életfogytig szóló büntetését a Fő utcai és a Markó utcai börtönben, a Gyűjtőfogházban, majd a márianosztrai fegyházban töltötte. 1963-ban közkegyelemmel szabadult. 1988-ig jogfosztottként élt, csak álnéven írhatott. 2001. március 15-én halt meg, hetvennégy éves korában. Obersovszky Gyulának hívták.)
baleset
Kisiklott egy vonat több kocsija
