Krusevo 5000 lakosú gyönyörű kisváros Szkopjétól 80-90 kilométerre délre, festői környezetben, 1500 méter magas hegyek között. Lakói – macedónok és vlachok – igazi lokálpatrióták, büszkék a városukra, amely fontos szerepet játszott Macedónia történelmében, s még a himnuszban is szerepel: az 1903-as Illés-napi felkelés idején, augusztus 2-án itt kiáltották ki a Krusevói Köztársaságot. A szkopjei egyetem magyar lektoraként utaztam oda, hogy megnézzem Pitu Guli szobrát, Nikola Karev házát, a krusevói felkelés múzeumát. A magyar menekültekről akkor hallottam először Vaszil Prestől, a Montana Szálloda recepciósától, aki a vacsoránál egy üveg T’ga za Juggal leült az asztalomhoz. A történet első hallásra hihetetlennek tűnt, de aztán az emberekkel beszélgetve és a korabeli újságokat átnézve sok mindenre fény derült.
Az akkori Jugoszlávia lakói a sajtóból értesültek a magyarországi eseményekről, és sokan egyetértettek a diktatúra ellen harcolókkal. Az ország vezetése – amennyire a kényes politikai helyzetben megtehette – szintén támogatta a forradalmat. De Jugoszlávia többet is tett: befogadta az oda menekülőket. Összesen csaknem húszezren érkeztek, 25 befogadóállomáson helyezték el őket – a macedóniai Krusevóban és a Preszpa-tó partján lévő Otesevóban és Carinában közel 2000 magyarról gondoskodtak. Az ország kezdetben a saját költségén látta el a menekülteket, de 1957 januárjában már külföldi segítséget kért. Érkeztek adományok, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága Belgrádban irodát is nyitott, ám a segítség sokszor csak szóbeli támogatást jelentett. A legnagyobb gond az volt, hogy az ígéretek ellenére a nyugati országok nem szívesen fogadták be a menekülteket. Így sok magyarnak – Ausztriába került sorstársaihoz hasonlóan – egy évnél is hosszabb időt kellett eltöltenie átmenetinek gondolt szállásán. Egy 1957. november 7-én elhangzott ENSZ-jelentés szerint 19 500 magyar menekült érkezett Jugoszláviába. Közülük 12 600 utazott tovább 26 különböző országba, 2800 fő visszatért Magyarországra, 600 Jugoszláviában kívánt maradni, s ott élt még 3500 fő, akik szintén harmadik országba szerettek volna menni, de sorsuk egyelőre megoldatlan volt.
Sajnos a pontos adatok, hiteles iratok hiányoznak. Macedóniában az idén tavasszal a háború miatt nem volt mód rá, hogy hozzájussak a dokumentumokhoz. Ljupcso Szamonikov, a krusevói befogadóállomás egykori vezetője azt mondta, az ENSZ filmet forgatott a menekültekről – ennek sem sikerült még a nyomára bukkanni. Az újságokban kevés konkrétum van. Krszto Tupuzoszki évtizedeken át volt a Macedón Rádió krusevói tudósítója, annak idején szeretett volna riportot készíteni a magyarokkal, de leintették. Így csak bízni lehet abban, hogy egyszer sikerül pontosítani az adatokat.
Szerencsére a macedónok közlékenyek, és Krusevóban mindenkinek van mondanivalója a magyarokról. Az eltelt 45 év alatt az emlékek valamelyest elhalványultak, de az emlékmű előtt, a „gumenjén” esténként összegyűlő, ma már nyugdíjas szemtanúkkal beszélgetve egyre több történet, adat, név került elő.
1956 novemberében a városban nagy izgalmat keltett a hír, hogy hamarosan menekültek jönnek. Kifélék, mifélék, hogy fogadják őket? Hamarosan megérkezett az első csoport, kiderült, hogy magyarok, és az Ilinden Szállodában kaptak helyet. Nemsokára nyolcszázan lettek, a Sula Mini gyermeküdülőt is megnyitották előttük – oda költöztek az egyedülálló férfiak. Főleg budapestiek voltak, de akadtak köztük tokajiak és máshova valók is.
Ljupcso Szamonikovot 1956 novemberében hívták a belügyminisztériumba: menjen Krusevóba, nézze meg, mi van ott, gondoskodjék arról, hogy a menekültek jó körülmények között éljenek. Azért esett rá a választás, mert az apósa szlovéniai magyar volt. Amikor a városba érkezve meglátta a szálloda körüli őrbódékat, rendőröket, azonnal telefonált Szkopjéba: ez láger, így nem lehet bánni az emberekkel. Szabad kezet kapott, járjon el belátása szerint. Elküldte a rendőröket, összehívta a magyarokat, s megmondta nekik: az őrizetet megszüntette, szabadon járhatnak ki a városba, akár alhatnak is az ismerőseiknél. Őszintén szólva értelme sem volt a szökésnek az ismeretlen környezetben, a határ messze van, Krusevót magas hegyek veszik körül, télen méteres a hó… A magyarok éltek is a lehetőséggel, vendégségbe jártak, vallási ünnepeken elmentek a pravoszláv templomba. Kirándultak a város közelében lévő Szveti Szpasz-kolostorhoz, sőt Ohridba is. Néhányan dolgoztak a helyi szőnyegszövő üzemben, a dohánygyárban, volt, aki varrt. Tanácsot alakítottak, maguk intézték el ügyes-bajos dolgaikat – bár komolyabb gond nem adódott. Persze az élet nem volt felhőtlen és könnyű. Aggódva várták az otthoni híreket, azt sem tudták, mi lesz velük, mikor mehetnek tovább valamelyik nyugati országba vagy a tengerentúlra.
Az ellátásért Andre Nikoloszki felelt, a számlákat a belügyminisztérium állta. Prilepből, Bitolából hozták, amire a konyhának szüksége volt, a gyermeküdülőbe szamárháton vitték föl az élelmiszert. Bőségesen volt minden, senkinek nem volt oka panaszra. A Vöröskereszttől kapott segélycsomagok elosztása Szotir Lazeszki feladata volt. Sok élelmiszer érkezett: 15 tonna cukor, tészta, azonkívül ruhanemű, csecsemőholmik, amiknek csodájára járt a város. Az Ilinden raktárát megtöltötték az adományok. A menekültek eladták, amire nem volt szükségük, hogy a pénzen csokoládét, italt vagy egyebet vegyenek.
A városban hamar megszokták ottlétüket, megismerkedtek velük, sajnálták őket, mert a megtorlástól félve kénytelenek voltak elhagyni hazájukat, bizonytalanságban várni a jövőt, aggódni az otthon maradottakért. A krusevóiak szerint arisztokrata benyomást keltettek, művelt, vidám, temperamentumos emberek voltak, szerették a zenét, táncesteket rendeztek, oda nemegyszer bementek a város fiataljai is, barátságok, szerelmek szövődtek. A nyelv nem volt akadály. Többen tudtak franciául, néhányan angolul, németül, szerbül értettek szót a helybeliekkel, s idővel a magyarok sok mindent megtanultak macedónul, a krusevóiak pedig ma is tudnak néhány magyar szót. Gyakran vásároltak a fiatal Jole (azaz János) Novakovikj üzletében – ő most Szkopjéban él, az írószövetség vendéglőjének a tulajdonosa, s ha magyarokkal találkozik, „Jó napot kívánok!”-kal köszön. Hétfőn és csütörtökön lementek a piacra, ahol örömmel fogadták őket: „Itt vannak a magyarok!” Szívesen beszélgettek; a politikát kerülték, de ha kérdezték őket, meséltek a forradalomról. Elüldögéltek Peter Krsztevszki városközpontban lévő szabóműhelyében, ahová helyiek is gyakran betértek. Pene jól emlékszik a szerbül tudó, jól szituált, 35 év körüli építészmérnökre, Szilveszterre és feleségére, Katira. Szilveszter is Nyugatra készült, de azt tervezte, amint lehet, hazatér. A műhelybe járt Lajos, a férfiszabó, Tanduri – vagy talán Tandori –, Éva, a szép Zsuzsa, aztán Judit, akit sokan emlegettek. Néhányan a krusevói tanárok társaságát keresték. A francia szakos Janko Janakieszki összebarátkozott az egyik magyar férfival, aki bejárt az órákra, nemegyszer vendégeskedett náluk, s egy darabig még Kanadából is írt. Kocso Kosztov a három nyelven beszélő Farkas Tiborral került közeli kapcsolatba; ő Londonban egyetemi tanár lett. Kocso Melczer Mártát és a 40 év körüli Gazda Sándort is emlegette. Tóth András festett, kiállítást is rendezett, 50 dinárért árulta a képeit. Andre két festményt őriz, egy téli és egy nyári tájképet. Az utóbbi hátoldalán ez áll szerbül: „Emlékül barátomnak, Nikolovszki Andrejnak. Tóth András, Krusevo, 1957. IV. 30.” Emléke szinte mindenkinek van. Sztavre Doagja a Kanadába került orvosról, Imréről beszélt, és a szülei nélkül érkezett, fiatal Matildról. Szotir Lazeszki házában gyakran megfordult egy fiatal lány, összebarátkozott Szotir feleségével, s egy fényképet hagyott náluk emlékül. Az Ilinden akkori igazgatója, Szuta Gjonda azt idézte föl, amikor egy Magyarországról érkezett „látogató” haza akarta hívni a menekülteket. A magyarok a szálloda halljában gyűltek össze, s amikor a vendég beszélni kezdett, egyszerre mind hátat fordítottak neki. Egy nemzeti ünnepen – valószínűleg március 15-én – elénekelték a magyar himnuszt, azután csöndben fölmentek a szobájukba.
Volt csárdás is, természetesen. A négytagú zenekar tagjai közül már csak a harmonikás, a vlach Makju Haszan él. Zenészdinasztiából származik, nyolcéves kora óta játszik, művészetét fiai és unokái is folytatják. Szerinte nincs szebb a magyar, az orosz és a román népzenénél, „beleborzong az ember, ha hallja”. A korábban kottából megtanult magyar nótákat, népdalokat hajnalig játszották az Ilindenben, Márta énekelt. Hét éve nem volt Makju kezében harmonika, de most elővette, s egymás után csendültek fel a magyar fülnek ismerős dallamok.
És a futball, amely mindenütt összehozza a férfiakat. A krusevói Pitu Guli tagjai lelkesen rúgták a labdát, de nem volt igazi mesterük. Az egyik magyar jelentkezett náluk, hogy Budapesten játszott, szívesen lenne az edzőjük. A csapatkapitány, Mihajlo Kjurcseszki-Papasz s a játékosok, Riszto Mladenoszki, Dojcsin Riszteszki és a többiek jó szívvel emlékeznek a magyar edzőre, akitől nagyon sokat tanultak, előbbre jutottak a tabellán. Még a nagy rivális, a prilepi Pobeda is félt, amikor megtudta, hogy a krusevóiaknak „van egy magyarjuk”. A rendőrségtől kapott engedéllyel az edző mindenhová elkísérte a csapatot. Amikor elutazott, búcsúestet rendeztek a tiszteletére, sírva kísérték ki. Negyvenöt év múltán nem emlékeztek pontosan a nevére, de Dojcsin talált egy fényképet, amely Prilepben készült 1957. március 24-én, a Pobedával játszott, 1:1-re végződött mérkőzés után. A kép hátoldalán cirill betűkkel ott áll az edző neve is: Fazderkas Jozse. Nem csoda, hogy nem voltak biztosak a névben, hiszen több magyar is futballozott: Sándor, László, a szemüveges, hirtelen haragú Pufi… S ha a Pitu Guli otthon játszott, a magyarok lelkesen szurkoltak: „Ajrá, Krusevo!”
A Macedóniába került menekültek másik részét a Preszpa-tó partján lévő szállodákban helyezték el. Otesevóban az új, modern szállodától nem messze van az a szállodasor, ahol 45 éve laktak. A Peliszter, a Galicsica, a Balkán és a többi most elhagyatva, romosan, vadrózsával benőve őrzi emléküket. A néhány kilométerre délre fekvő Carina pedig újra menekülteknek ad otthont. Az ott élt magyarokról nehéz volt adatokat találni, mert üdülőkörzetről van szó, a szállodák dolgozói a környékről, sőt Reszenből jártak, a jó kilométerre lévő falu lakói elköltöztek vagy meghaltak, s meghalt Sztrogov, a befogadóállomás vezetője is. Szkopjei barátaim és Kiril Jonovszki – aki könyvet írt a Preszpáról –, valamint a most Otesevóban dolgozók segítségével mégis sikerült találkozni több szemtanúval, így Reszenben Dragi Migulovszkival és Nace Ivanovszkival, aki pincérként dolgozott a szállodában, Sztenjében pedig az egykori recepcióssal, Milan Sztojanovszkival. A preszpai szállodákba is novemberben érkeztek az első menekültek. Körülményeik, ellátásuk hasonló volt a krusevóihoz, elégedettek voltak, noha a városi környezetet nélkülözniük kellett. De valamelyest talán kárpótolta őket a tó, az, hogy a kezdeti zártság után szabadon mehettek Reszenbe és a környező falvakba vendégségbe vagy vásárolni. Hajókirándulást is szerveztek nekik a Golem Grad nevű, természeti látnivalóiról és kora középkori templomromjairól híres szigetre, különféle rendezvényekkel igyekeztek gyorsabban múlatni az időt. Volt alkalom a táncra, szórakozásra is, a menekültek saját zenekart alakítottak. Egyházi ünnepeken templomba mentek, a nemzeti és családi ünnepeket is megtartották. Persze a legfontosabbak a hírek voltak, hallgatták a rádiót, várták a leveleket, többször telefonáltak haza. De bármennyire elégedettek voltak is, mindannyian azt várták, hogy rendeződjék végre a sorsuk, utazhassanak tovább Nyugatra. Az ENSZ képviselői többször jártak náluk, felmérték, ki hová szeretne menni, de jó egy évet kellett itt eltölteniük. Ám amikor elérkezett az indulás pillanata, az elválás fájdalmas volt. Sírva búcsúztak el vendéglátóiktól, akik megszerették őket, s a lehetőségekhez képest igyekeztek könnyíteni a sorsukon.
Mi lett velük? Hogyan alakult a további életük? Ezt kérdezte minden beszélgetőtársam, hiszen ha egy darabig leveleztek is, néhány év után megszakadt a kapcsolat. Ljupcso Szamonikovnál 1961-ig sokan jelentkeztek Argentínából, Franciaországból, de iratai, fényképei elpusztultak az 1962-es szkopjei földrengéskor. Ő 1962-ben Rómában találkozott valakivel, aki mesélt neki a többiekről, kapott híreket az Argentínába került Harangozóékról és a Ferencz családról. Andre Nikoloszkinak Londonból írt egy volt katonatiszt, sligovicát, jugoszláv cigarettát, szardíniát kért, el is küldték neki. 1964-ben vagy ’65-ben Németországból egy bizonyos Péter tért vissza Krusevóba a feleségével, mert egy ismerősüknél hagytak valamit; a Bánátból származó Gizella tolmácsolt nekik. Vajon mi lett Bélával, János bácsival, Katával, Erzsivel és a férjével, akiket Otesevóban emlegettek? Jó lenne tudni róluk. És jó lenne minél alaposabban feltárni a magyar menekültek sorsának ezt az időszakát addig, amíg vannak, akik emlékeznek rá.
Negyvenöt év múlt el azóta, hogy Macedónia és Jugoszlávia többi köztársasága – ma már utódállama – befogadta a magyar menekülteket. Megérdemelnék ezek az országok, hogy Magyarország megköszönje nekik azt a segítséget, amelyet a nehéz gazdasági és politikai helyzetben nyújtottak honfitársainknak. Igaz, nem a köszönetért tették, hanem emberségből. S azóta is emlékeznek a magyarokra, akik életük részévé váltak. Sokuk érzését fogalmazta meg Krusevóban Petar Nacseszki: „Amikor elmentek, üresség maradt utánuk.”
baleset
Kisiklott egy vonat több kocsija
