Viharlámpák és kandeláberek

Az esztergomi Mária Valéria hidat negyvennégy karácsonyán robbantották fel. Akkor zuhant a vízbe másodszor az acélszerkezet. Ötvenhét év telt el, de nem volt nap, hogy a hidat szóba ne hozta volna valaki. A roncs iránt senki sem maradt közömbös. Azt is megérintette, aki csak vendégként érkezett.
Mikor Hruscsov hatvannégyben Magyarországon járt, elvitték Bábolnára is. Akkor kapott Burgerttől egy négyes fogatot. Nyikita Szergejevics feleségét nem érdekelték a lovak, neki külön programot szerveztek aznapra. Szárnyashajóra ültették, s elrepítették Esztergomba.
Kiszállás után rögtön megakadt a szeme a két hídcsonkon. Hát ez meg mi? – kérdezte. Egy híd. Már hogy volna az, mikor nem lehet átmenni rajta? Azért nem lehet, mert a fasiszta német csapatok felrobbantották. Mikor? Negyvennégyben. És azóta így áll? Így, Nyina aszszony. Több kérdés nem volt, csak egy grimasz. A sötét öltönyösök kiengedték a bennrekedt levegőt, lazítottak, és elkezdték a kijelölt programot.
Ez a történet nem szerepel a híd életrajzában.
Ahogy az sem, mikor Dubcek, 1968 hajdani főembere nyolcvankilenc őszén demonstrációt rendezett Párkányban. Több ezer emberrel vonult ki a Duna-partra. A hidat újjá kell építeni, kiáltotta az egybegyűlteknek, bár ügyelt arra is, hogy közel legyen a mikrofonhoz, és a tévések megfelelő szögből fényképezzék.
Ebből is kitetszik, hogy az esztergomi hídnak van egy hivatalos története, s van egy olyan, amelyet az itt élők őriznek. Szép lenne, ha azt mondhatná az ember, hogy a „szívükben”, de ahhoz túl hosszú volt az ötvenhét év. Ennyi idő után legyinteni szoktak vagy szégyenkezni.
Nyolc országban hetvennégy híd visz át a Dunán, s közülük ez volt az egyetlen, amelyet a háború után úgy hagytak. Az illetékesek üléseztek és tárgyaltak, de hogy mi célból, nehéz volna megmondani. Azaz mégis. A magyar–csehszlovák közlekedési albizottság tagjai hatvannégyben arra kötelezték magukat, hogy 1970 előtt egyik fél sem tervezi a híd helyreállítását. Ez azt jelentette, hogy még álmodni is tilos volt róla.
Míg ők tárgyaltak, a Dunán egy Farkas Sándor nevű hajós káromkodott.
Nem ok nélkül. Ő felelt harminc éven át azért, hogy ki legyen világítva minden pillér. De hát miféle világítás egy viharlámpa? Mert eleinte csak az volt, semmi más. Csónakkal odavergődött naponta kétszer: fel a pillérre, este meggyújtani, reggel eloltani. S ha legalább lett volna valami haszna! De szinte semmi. Az oroszok örökké nekikormányozták az uszályokat.
„Hatvanban vagy hatvanegyben emeltük ki a híd roncsait. Egyik nap az emberek felhoztak a fenékről egy bombát. Lehetett vagy hatvan kiló. Ahogy szokás, hívták a tűzszerészeket, de azok nem jöttek. Eltelt már három nap, ott állt a negyven ember, valamit csinálni kellett. Majd én elintézem, csak tegyétek fel a hajóra. Arrébb kanyarodtam vagy száz méterrel, és berúgtam a vízbe. Tudtam, hogy ott legalább tíz méter mély, sose fogják megtalálni.”
Mit ad isten, megtalálták.
Nem rajta múlt. Pár hónap múlva ugyanott süllyedt el egy orosz hajó. Vaslemezeket szállított, istentelen súlya volt, rendesen beleült a kavicságyba. Jöttek a mederkotrók kiszabadítani, s már az első órában felhozták a bombát. No, akkor nem volt hiba a tűzszerészekkel. Jöttek igen sebesen.
Hogy mi van a meder mélyén, Farkas Sándornál aligha tudják jobban. De pertuban van a Dunával is. Hetvenhat éves, negyvenhárom óta hajózgat fel-le Ulmtól egészen a Fekete-tengerig. A háború utolsó éve ott találta a tengeren. Behívták, mert Szimferopolból menteni kellett az ottrekedt németeket. A Debrecen fedélzetén szolgált, a tengerjárón, amely utóbb aknára futott.
Mégis ezt a kis hajót sajnálja inkább, a Zalát, amelyikkel a kompot húzgálták Esztergom és Párkány között. Csütörtökön reggel kilenckor indította utoljára. Átvitte a kormány tagjait, s azzal vége. Mondták ugyan, hogy Gönyűhöz vonulnak majd, emlegették Neszmélyt is, mert ott sincs komp, de a Mahart másképp döntött. Be kell vontatni az Újpesti-öbölbe. Kiszolgált.

Kevés jót hozott Esztergom számára a huszadik század. A háborúban elveszítette a hídját, s nem sok hiányzott ahhoz, hogy a nevét is elveszítse. Akkor még megyeszékhely volt, itt magasodott a bazilika, benne a hercegprímás, a diákok nagy része egyházi iskolába járt. Meg fogjuk szüntetni a katolikus vircsaftot, mondta Rákosi, s nem sokkal később elindult a büntető hadjárat. Letartóztatták Mindszentyt, Zöld Sándor belügyminiszter kihirdette, hogy a város neve Dózsafalva lesz, és azt is, hogy a megyeszékhely Tatabányára költözik.
A város önérzetét azzal tiporták meg végképp, hogy a járási székhelyet máshová helyezték. 1951-től a hétezres bányászfalu, Dorog dirigált az ország egykori fővárosának, a huszonötezres Esztergomnak.
A hídról szólni akkoriban öngyilkosság lett volna.
Hallgatott is róla mindenki.
Egy kivétellel. Mert a sors nehéz időkben mindig rámutat valakire, és beleköltözteti a csüggedők reményét. A város főmérnökének fia, Homor Kálmán volt az, aki sose adta fel. Különös figurája éltében-holtában nyugtalanította azokat, akik találkoztak vele. Mérnök volt ő is, mint az apja. Tehetséges, s talán az egyetlen, aki úgy igazgatott az ötvenes években egy tervezőirodát, hogy nem volt hozzá pártkönyve. Akik erre szakosodtak, nem merték szóba hozni. Homor Kálmán finom modorán és százkilencvenkét centis termetén elcsúszott minden efféle szándék és próbálkozás.
Szabad ember volt. Földijével, Reviczky Jánossal ingyen készítették el a megvalósíthatósági tanulmányt, ez volt az újjáépítés első stációja. Emellett írt, levelezett, vitatkozott, szakmai és politikai nagyságokkal ült asztalhoz, hogy bizonyítsa, mit jelenthet a híd Esztergomnak és az országnak.
Meghallgatták, helyeseltek, de semmi nem történt.
Na, jó, ha így nem megy, megy majd másként, gondolta. Összebeszélt néhány barátjával, s nyolcan megalakították a Civil Hídbizottságot. Mikor Dubcek ezrek sorfala közt kilépett a párkányi híd csonka ívére, Homor is ott volt, és tárgyalt vele. Kilencvenkettőben beszélt a külügyminiszterrel, Jeszenszkyvel, aki a diskurzus végén húszmilliót ígért az esztergomi csonka ív helyreállítására.
Úgy járt végül, mint Mózes. Ő is elvezette népét, de maga nem jutott be az ígéret földjére.
Homor Kálmán nem lehetett ott az ünnepi hídavatáson. Hiába reménykedett, a nevét kihúzták az égiek az örömre jogosultak listájáról. Megfáradtan a sok harctól kilencvenkilenc januárjában kiköltözött a temetőbe.

Egy párkányi asszony neve másféle listára volt felírva. Azokéra, akiket negyvennégyben Auschwitzba vittek. Tizennyolc éves volt, vele a testvére, vele a szülei. Pár hónap után elszakították őket.
Őt anyjával Coburg mellé, Neustadtba vitték. A Siemens-gyárba kerültek, hadiüzembe, négyezer nő között négyszázan magyarok. Mellettük francia foglyok dolgoztak, tőlük kaptak negyvenöt januárjában egy összecsavart újságot. Német lap volt, s egyik cikke arról tudósított, hogy nagy harcok folytak Esztergom és Párkány között. Miután a németeknek vissza kellett vonulniuk, az utolsó egység felrobbantotta a hidat.
„Ez a hír Neustadtban senkinek nem jelentett semmit. Csak mi ketten sírtunk az anyuval, s magunk se értettük, miért. Hisz nekünk már mindegy, mi halálra vagyunk ítélve, a hidat úgyse látjuk többé. Mégis fájt. Nagyon. Április tizedikén szabadultunk, erőltetett menetben indultunk haza. Anyu bírta jobban, ő volt az erősebb. Azt mondta, ki kell tartanunk, haza kell érnünk… Hazaértünk, de se apuka, se az öcsém, se a híd, odaveszett minden. Attól fogva mégis mosolyogva éltem. Kint ugyanis megfogadtam, ha abból a pokolból visszakerülök, senkinek se mondom azt, hogy nem, és mindenki előtt nyitva lesz az ajtóm. Talán ez segített ahhoz, hogy megéljem ezt a napot. Újra áll a híd, és én átmehettem rajta.”
Marta Holovec mosolyog, boldog. Azt mondja, érdemes hittel és reménnyel élni.

Koditek Pál, ha a fürdőről esik szó, nem osztja ezt a reményt. Úgy véli, Esztergom elkótyavetélt egy kincset, s ezt most bánhatja igazán.
„Az ország legrégibb szállodája a Szent István fürdőszálló, régibb, mint a debreceni Aranybika. A harmincas évek elején a fürdőszállót gyógyászati központtá alakították, és akkor a Gellért Szálló után ez volt a legkorszerűbb. A szakirodalom okkal említette egy lapon a legjobb német fürdőszállókkal. Most meg? Romhalmaz. A privatizáció során a város megvehette volna tizenkétmillióért, de nem tette, s most azok kezében vagyunk, akiknek a birtokába került.”
Mintha tudták volna, milyen sorsra jut az esztergomi gyógyturizmus: odaát, Párkányban új fürdőt építettek. Okosan, nagy szakértelemmel tették, és a hozzávalót sem sajnálták. Hogy a Vadas fürdőre és a módszerekre érdemes odafigyelni, arra ugyancsak Homor Kálmán hívta fel a figyelmet.
Senkit sem érdekelt, amit mondott. Sőt amikor Koditek Pál kilencvennégyben megszellőztette a fürdőszálló dolgát a helyi lapban, a polgármester úgy rúgta ki az utazási iroda éléről, hogy a lába sem érte a földet.
Mindenki számon tartotta a két oldalon, hogy mi van itt, és mi odaát. A csecsszopó is tudta, hogy Párkányban sört érdemes venni és sajtot, Esztergomban pedig iparcikket és ruhát. Amikor megnyílt a Szuzuki-gyár, a cég a párkányiakkal is számolt. Jól számolt. Naponta három busz viszi oda meg vissza az embereket.
„Nálunk a cellulózgyár az egyetlen komoly munkahely, de a kereset nem túl fényes: tizenkét-tizenháromezer korona. Maguknál, a Szuzukiban szalag mellett meg lehet keresni százezret, és az tiszta pénz. Ez a híd sok mindent át fog igazítani, ebben biztos vagyok.”
A benzinkútnál harminc korona negyvenbe kerül a 95-ös ólmozatlan, nagyságrenddel olcsóbb, mint Esztergomban. Örül is a két kutas, arcukat reklámnak lehetne használni.
„Ez a híd maga a paradicsom. Újra lesz élet Párkányban. Minket elkerül ugyan a főút, de nem számít. Ide úgyis inkább a nagy gépek jöttek. Tudja, mennyi benzint tankol egy aratókombájn? Ötszáztíz litert. Mostantól már nincs az a baromság, amelyet örökké emlegettek. Hogy nem szabad újjáépíteni a hidat, mert a magyarok tankkal jönnek át rajta. Pedig nem ettől féltek, hanem a bazilikától. Ahogy ott áll a túloldalon, és tele van erővel.”
Ugyan örülnek-e ilyet hallva az esztergomiak?
Még nem. Még friss a híd, óvatosan lépdel a víz fölött minden vélemény.
Azt hinné az ember, egy olyan püspök, mint Beer Miklós, kivétel. Széles vállú, határozott, egész lénye tele derűvel, a kutasfiúk véleményétől mégis elkomorul.
„Mi nem akarjuk, hogy Esztergom és a magyar egyház félelemvár legyen. Mindent megteszünk ennek eloszlatásáért. Ezért nem támogatjuk a révkomáromi püspökséget sem. Viszont szeretnénk, ha minden szlovák püspök mellett lenne magyar helynök. A szlovák egyház is bizonnyal látja, hogy épp az a fontos, amit a híd jelképez: az átjárhatóság. Sajnos máig vannak megoldatlan ügyek. Nem fogadják el például a magyar teológiai képzést. Aki odaát pap akar lenni, szlovákul kell tanulnia… Visszatérve Párkányra: pici kis templomuk van, a papjuk szlovák, de jól beszél magyarul. Csupa szív ember a polgármesterük is, Ján Oravec. Megkönnyezte a hidat, amikor először átjött rajta. Kérdezte, bővítjük-e a bazilikát. Merthogy az éjféli misére egész Párkány átjön majd.”

A hídavatást nem a miniszterelnökök várták a legjobban, s nem is a két polgármester. A legnagyobb elánnal Hangya Michal készült rá, akinek az a hivatása, hogy mindenhez ért. Emellett filozófiája is van, ami nagy luxuscikk ebben a rohanós világban. A különfilozófia azt diktálta Michal barátunknak, hogy a világ attól szép, ha mindenki próbál valami emlékezeteset tenni. Az, hogy mi pászolna igazán és globálisan a hídavatáshoz, akkor jutott eszébe, mikor meglátta a tévében az emlékkoncertet a New York-i áldozatokért.
„Egyetlen pillanat volt, kérem, és megszületett az ötlet. Ideraktam a párkányi városháza elé, hogy mindenki lássa a világ legnagyobb koszorúját. Nem kell kérdezni semmit, elmondok mindent róla. Négy méter az átmérője, kétezer szál virág van benne, mind vörös: a szegfű is, a rózsa is. Ezenkívül még két szál, azt a miniszterelnök urak kapják, amikor erre jönnek. Ó, egészen biztos, hogy erre fognak jönni: ekkora koszorút még sosem láttak. Mit tetszik kérdezni? Hogy az a fehér? Az, kérem, azért van, mert az áldozatok tiszteletére a gyertyagyújtás ingyenes, ám ha valaki szán a költségeimre némi pénzt, odadobhatja. Ha több gyűlne össze, mint amennyibe nekem került, a pluszt elküldöm a szegény gyerekeknek.”
Ekkor éreztem, milyen nagyon kellett már ez a híd.
Mennyi sok ötlet és huncutság, mennyi szépség és igazság, álom és kaland veszett el itt el ötvenhét év alatt!
Újra áll a híd, újra indul az élet.