A rossz hír azonban az, hogy politikai hatékonyság nem változtat a tényen: 

Meglepetés nem érte őket: az orosz–ukrán háború évek óta zajlik, és az elmúlt időszakban több tucat hasonló légtérsértés történt. A Shahed–136-os drónok sem számítanak ismeretlen fenyegetésnek. Ez a 80-as évek technológiája, amelyet Oroszország Iránból átvéve régóta és igen nagy mennyiségben vet be.

Lengyelország vezetésének politikai céljai között szerepel, hogy az országot európai szuperhatalommá emelje. Ennek érdekében Varsó példátlan fegyverkezési programot indított, amely a NATO élvonalába pozicionálta a lengyel haderőt. Joggal várhattuk volna, hogy Lengyelország képes lesz kezelni egy olyan fenyegetést, amely a ­2020-as években a hadviselés egyik legfontosabb kihívásává vált. A lengyel katonai képességeket ráadásul kiegészítik azok a NATO-erőforrások, amelyek nemcsak Ukrajnát támogatják, hanem a szövetség keleti szárnyának védelmét is biztosítják az orosz agresszióval szemben. Mivel jelenleg ez az egyetlen aktív front az Észak-atlanti Szövetség számára, teljes figyelmük erre a térségre irányul.

Ennek ellenére az eredmény kiábrándító volt. 

A NATO hivatalosan nem támadásként értékelte az esetet. Valószínűsíthető, hogy nem szándékos orosz akcióról volt szó, hanem tizenkilenc drónról, amelyek különböző okok – pél­dául ukrán zavarótevékenység – miatt tértek le útvona­lukról. A gépeket nem kísérte az ilyenkor megszokott elektronikai hadviselési támogatás, így a helyzet inkább emlékeztetett egy hadgyakorlatra, semmint éles támadásra.

Mindez még inkább megmagyarázhatatlanná teszi a gyenge teljesítményt. Az elfogási arány alig húszszázalékos volt. Ez kifejezetten gyenge mutató, különösen, ha összevetjük más országok – például Izrael, Pakisztán vagy India – 2025-ös tapasztala­taival. Még Lengyelország szövetségese, Ukrajna is jelentősen jobb eredményeket ér el az orosz drónnyomással szemben.

Tovább rontja az összképet, hogy a lelőtt három–négy drónt sem a lengyel F–16-osok semmisítették meg, hanem a szövetséges holland F–35-ösök. Az akciót emellett olasz légtérellenőrző gép, német radaros egységek és más NATO-partnerek is támogatták. Mindebből kiindulva a következtetés egyértelmű: Lengyelország önállóan nem képes megvédeni a saját légterét.

Ezek az ismert mennyiségek. De mik azok a mennyiségek, amelyekről nem szól a fáma?

Hasonlóan homályos pont az elektronikus hadviselés szerepe. Ezeknek az eszközöknek lett volna feladata az orosz drónok zavarása, eltérítése, „puha” megsemmisítése. Ám mivel a gépek hosszú órákon át keringhettek a lengyel légtérben, és több száz kilométert tettek meg, feltételezhető, hogy az elektronikus védelem vagy egyáltalán nem működött, vagy csak minimális hatékonysággal.

A legfontosabb kérdés azonban mégis az: miért volt ennyire gyenge az orosz légtérsértésre adott katonai válasz? 

A háború kezdete óta több tucat légtérsértés történt, köztük olyan is, amely halálos áldozatokat követelt Lengyelországban. Joggal várhattuk volna, hogy Varsó és a NATO levonja a következtetéseket, és létrehoz egy légvédelmi övezetet Lengyelország keleti határvidékén. Az elmúlt évek tapasztalatai rámutattak, hogy a lassú, légcsavaros drónok ellen a gyors vadászgépek nem hatékonyak. Ezért került előtérbe a harci helikopterek, a drónok és a földi telepítésű csöves légvédelmi tüzérség szerepe. A lengyel F–16-osok és a holland ­F–35-ösök jelenléte alkalmi volt, de nem tudott olyan összefüggő védelmi rendszert létrehozni, mint amilyet a földi telepítésű légvédelmi tüzérség biztosíthatna.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a drónok átlépték a lengyel határt, az információ rendelkezésre állt. A kérdés innentől egyetlen döntésen múlt volna. Ennek ellenére a drónok órákon át repülhettek a lengyel légtérben, és csak néhányat sikerült közülük lelőni. Ez arra utal, hogy a döntési folyamat lassú volt, a reagálási lánc – az úgynevezett kill-chain – pedig meglehetősen alacsony hatékonysággal működött.

A nagy kérdés az: mit jelent mindez a tágabb összefüggések szintjén? 

A tény, hogy a NATO első közvetlen erőpróbáját elveszítette Oroszországgal szemben, komoly következményekkel jár. 

Az elmúlt években sokszor hangzott el az a tétel, hogy Európa legjobb védelme Ukrajna védelmének megerősítése. A mostani események azonban azt mutatják, hogy hiába adta át az európai NATO szinte teljes légvédelmi arzenálját Ukrajnának, az nem tudott hatékony pajzsként működni az orosz támadásokkal szemben. A sebezhetőség gyakorlati bizonyítéka könnyen kísértést ébreszthet Moszkvában: hogyan lehet ezt a gyengeséget kihasználni, illetve a nyomásgyakorlás eszközeként felhasználni a kelet-európai NATO-tagállamokkal szemben? Ez nem pusztán elméleti veszély. A történelem már adott példát arra, hogy a sebezhetőség tudata önmagában is bénító hatású lehet. Stanley Baldwin brit miniszterelnök híres mondása – „a bombázónak mindig sikerül áttörnie” – a két világháború között gyávaságot és megalkuvást szült Nyugat-Európában a növekvő német fenyegetéssel szemben.

Ha a most feltárt hiányosságokat nem sikerül gyorsan orvosolni, Kelet-Európában hasonló dinamika alakulhat ki Oroszországgal szemben.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa