Robert C. Castel: Csatavesztés Lengyelországban

A hadelmélet, a hadtörténelem és a háborús visszaemlékezések rendre kiemelik: minden háború első csatája meghatározó. Az ökölszabály szerint az első ütközet nagyban kijelöli a háború ritmusát, hangulatát, dinamikáját. Igaz, ez nem szükségszerűen determinisztikus folyamat – erre jó példa Izrael háborúja az iráni tengely ellen. Most azonban ki kell mondani egy kellemetlen tényt:

a NATO elveszítette első csatáját Oroszország ellen. És a helyzet annál furcsább, mert minden jel szerint ez olyan csata volt, amelyet Oroszország talán nem is akart megvívni. Aki az elmúlt napokban követte a híreket, pontosan tudja, mire gondolok: a tizenkilenc orosz drón lengyel légtérbe való betörésére.

Elemzésem célja kettős. Egyrészt bemutatni a különbséget a nyugati politikusok és a fősodratú média által sulykolt narratíva, illetve a tényleges események között. Másrészt megvizsgálni, mi működött és mi nem, és miért vallott kudarcot, ami kudarcot vallott. Ha egyetlen vezetői összefoglalót kellene adni, az így szólna: a NATO első csatáját elveszítette, a narratívaépítők pedig egy katonai kudarcból próbálnak politikai sikert faragni.

A hivatalos történet szerint Oroszország súlyos légtérsértést követett el Lengyelország ellen, nagyobbat, mint az összes eddigi volt az ukrajnai háború során. Ez a lengyel szuverenitás megsértése, egy veszélyes eszkalációs lépés, amely a világot közelebb sodorta egy világháborúhoz. A NATO gyorsan és határozottan lépett: elítélte az orosz provokációt, miközben megőrizte a kimértség látszatát. A narratíva szerint a szövetség mechanizmusai tökéletesen működtek, és Lengyelország mögött az összes tagállam felsorakozott. Eddig a hivatalos verzió.

Most pedig lássuk, mi történt valójában. Egy nagyszabású, Ukrajna ellen indított orosz légi támadás következményeként tizenkilenc orosz drón sértette meg Lengyelország légterét, feltehetően Fehéroroszország felől.

A pilóta nélküli gépek hét órán keresztül keringtek a lengyel légtérben, és akár 250 kilométer mélyen is behatoltak az ország területére. A tizenkilenc drónból mindössze hármat – jóindulatú számítással talán négyet – sikerült megsemmisíteni a lengyel légvédelemnek, illetve a segítségére siető NATO-egységeknek.

A légtérsértés miatt több fontos lengyelországi repülőteret le kellett zárni, és az ország jelentős részén korlátozni kellett a polgári légi forgalmat.

A rossz hír azonban az, hogy politikai hatékonyság nem változtat a tényen:

a katonai szint kudarcot vallott. Egy katonai szövetség lakmuszpróbája nem a politikai egység demonstrálása, hanem a hatékony katonai erő alkalmazása a kitűzött célok érdekében. A mostani vizsgán pedig Lengyelország és a NATO megbukott.

Meglepetés nem érte őket: az orosz–ukrán háború évek óta zajlik, és az elmúlt időszakban több tucat hasonló légtérsértés történt. A Shahed–136-os drónok sem számítanak ismeretlen fenyegetésnek. Ez a 80-as évek technológiája, amelyet Oroszország Iránból átvéve régóta és igen nagy mennyiségben vet be.

Lengyelország vezetésének politikai céljai között szerepel, hogy az országot európai szuperhatalommá emelje. Ennek érdekében Varsó példátlan fegyverkezési programot indított, amely a NATO élvonalába pozicionálta a lengyel haderőt. Joggal várhattuk volna, hogy Lengyelország képes lesz kezelni egy olyan fenyegetést, amely a 2020-as években a hadviselés egyik legfontosabb kihívásává vált. A lengyel katonai képességeket ráadásul kiegészítik azok a NATO-erőforrások, amelyek nemcsak Ukrajnát támogatják, hanem a szövetség keleti szárnyának védelmét is biztosítják az orosz agresszióval szemben. Mivel jelenleg ez az egyetlen aktív front az Észak-atlanti Szövetség számára, teljes figyelmük erre a térségre irányul.

Ennek ellenére az eredmény kiábrándító volt.

A lengyel légvédelem és a NATO-egységek mindössze három – legjobb esetben négy – drónt tudtak lelőni a légteret megsértő tizenkilencből. A többi akadálytalanul haladt tovább, egy részük órákon át keringett a lengyel légtérben, több száz kilométer mélyen behatolva.

A NATO hivatalosan nem támadásként értékelte az esetet. Valószínűsíthető, hogy nem szándékos orosz akcióról volt szó, hanem tizenkilenc drónról, amelyek különböző okok – például ukrán zavarótevékenység – miatt tértek le útvonalukról. A gépeket nem kísérte az ilyenkor megszokott elektronikai hadviselési támogatás, így a helyzet inkább emlékeztetett egy hadgyakorlatra, semmint éles támadásra.

Mindez még inkább megmagyarázhatatlanná teszi a gyenge teljesítményt. Az elfogási arány alig húszszázalékos volt. Ez kifejezetten gyenge mutató, különösen, ha összevetjük más országok – például Izrael, Pakisztán vagy India – 2025-ös tapasztalataival. Még Lengyelország szövetségese, Ukrajna is jelentősen jobb eredményeket ér el az orosz drónnyomással szemben.

Tovább rontja az összképet, hogy a lelőtt három–négy drónt sem a lengyel F–16-osok semmisítették meg, hanem a szövetséges holland F–35-ösök. Az akciót emellett olasz légtérellenőrző gép, német radaros egységek és más NATO-partnerek is támogatták. Mindebből kiindulva a következtetés egyértelmű: Lengyelország önállóan nem képes megvédeni a saját légterét.

Ezek az ismert mennyiségek. De mik azok a mennyiségek, amelyekről nem szól a fáma?

A drónok elleni védekezés során feltűnő volt a lengyel földi telepítésű légvédelem hiánya. Az elérhető forrásokban ennek nyoma sincs, így feltételezhetjük, hogy a lengyel légteret kizárólag légi egységekkel próbálták megvédeni. A kérdés magától adódik: hova tűnt a lengyel és hova tűnt a NATO szárazföldi telepítésű légvédelme? A részleges válasz kézenfekvő: ezeknek a rendszereknek egy jelentős részét átadták Ukrajnának.

Hasonlóan homályos pont az elektronikus hadviselés szerepe. Ezeknek az eszközöknek lett volna feladata az orosz drónok zavarása, eltérítése, „puha” megsemmisítése. Ám mivel a gépek hosszú órákon át keringhettek a lengyel légtérben, és több száz kilométert tettek meg, feltételezhető, hogy az elektronikus védelem vagy egyáltalán nem működött, vagy csak minimális hatékonysággal.

A legfontosabb kérdés azonban mégis az: miért volt ennyire gyenge az orosz légtérsértésre adott katonai válasz?

A háború kezdete óta több tucat légtérsértés történt, köztük olyan is, amely halálos áldozatokat követelt Lengyelországban. Joggal várhattuk volna, hogy Varsó és a NATO levonja a következtetéseket, és létrehoz egy légvédelmi övezetet Lengyelország keleti határvidékén. Az elmúlt évek tapasztalatai rámutattak, hogy a lassú, légcsavaros drónok ellen a gyors vadászgépek nem hatékonyak. Ezért került előtérbe a harci helikopterek, a drónok és a földi telepítésű csöves légvédelmi tüzérség szerepe. A lengyel F–16-osok és a holland F–35-ösök jelenléte alkalmi volt, de nem tudott olyan összefüggő védelmi rendszert létrehozni, mint amilyet a földi telepítésű légvédelmi tüzérség biztosíthatna.

A lengyel légvédelem gyenge teljesítménye mögött egyértelműen nem hírszerzési, hanem döntéshozatali probléma húzódik.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a drónok átlépték a lengyel határt, az információ rendelkezésre állt. A kérdés innentől egyetlen döntésen múlt volna. Ennek ellenére a drónok órákon át repülhettek a lengyel légtérben, és csak néhányat sikerült közülük lelőni. Ez arra utal, hogy a döntési folyamat lassú volt, a reagálási lánc – az úgynevezett kill-chain – pedig meglehetősen alacsony hatékonysággal működött.

A nagy kérdés az: mit jelent mindez a tágabb összefüggések szintjén?

A tény, hogy a NATO első közvetlen erőpróbáját elveszítette Oroszországgal szemben, komoly következményekkel jár.

Nyilvánvalóvá vált: a szövetség keleti szárnyának légtere sebezhető. Ez pedig igencsak megnehezíti majd azoknak a dolgát, akik Ukrajna további légvédelmi támogatásáért lobbiznak, hiszen a NATO-tagállamok maguk is készlethiánnyal küzdenek.

Az elmúlt években sokszor hangzott el az a tétel, hogy Európa legjobb védelme Ukrajna védelmének megerősítése. A mostani események azonban azt mutatják, hogy hiába adta át az európai NATO szinte teljes légvédelmi arzenálját Ukrajnának, az nem tudott hatékony pajzsként működni az orosz támadásokkal szemben. A sebezhetőség gyakorlati bizonyítéka könnyen kísértést ébreszthet Moszkvában: hogyan lehet ezt a gyengeséget kihasználni, illetve a nyomásgyakorlás eszközeként felhasználni a kelet-európai NATO-tagállamokkal szemben? Ez nem pusztán elméleti veszély. A történelem már adott példát arra, hogy a sebezhetőség tudata önmagában is bénító hatású lehet. Stanley Baldwin brit miniszterelnök híres mondása – „a bombázónak mindig sikerül áttörnie” – a két világháború között gyávaságot és megalkuvást szült Nyugat-Európában a növekvő német fenyegetéssel szemben.