Zöldkönyv a közparkokról

K. Hlatky Katalin, a Magyar Almanach Kiadó gondozásában, tegnap megjelent Budapesti Zöldkalauz című könyve jóval több a fővárosi parkok összegzésénél. A kötetből a tájékozódást segítő néhány praktikus információ mellett az is nyomon követhető, hogy az elmúlt korok milyen lenyomatot hagytak Budapest közkertjeiben.

Utoljára 1985-ben jelent meg áttekintés Budapest zöldterületeiről, amelyet a közelmúltban elhunyt Radó Dezső jegyzett. Ez azért is sajnálatra méltó, mert a zöldterületek száma csupán az utóbbi tíz esztendőben is jelentősen csökkent.
Budapest „zöldvagyonleltárát” készítette el K. Hlatky Katalin, a Zöldkalauz ugyanis könnyen áttekinthető információkat ad a fővárosban található mintegy 300 parkról. A szerző avatott kerttervezőként bemutatja, hogy Budapest zöldkertjei miként alakultak ki a város XIX. század utolsó harmadában tapasztalt gyors fejődésével együtt. A pihenni vágyóknak, vagy azoknak, akik kevésbé ismerik a főváros valamennyi kerületét, térképekkel mutatja a parkok megközelíthetőségét, és zöld táblácskákkal jelzi azt is, melyik parkban találhat az arra sétáló kutyafuttatót, játszóteret, vagy éppen görkorcsolyapályát. A turisták és műemlékkedvelők könnyen megtalálhatják legjelesebb építészeink kézlenyomatát is, a szerző ugyanis valamennyi köztéri alkotás esetében jelzi az alkotót, és néhány sort ír a szobrok és szökőkutak keletkezéstörténetéről is.
Az Orczy kert például közel sem úgy festett a század elején, mint amilyennek ma ismerhetjük. A tájképi kertben volt vízesés, parasztház, grotta, kanyargós utak vezettek a park különböző részeihez. A ma is meglévő tó vízszintje is jóval magasabb volt. A szép térelrendezést a katonai akadémia működése tette tönkre.
Valószínűleg azt sem tudja mindenki, hogy a főváros legöregebb kertje, a Károlyi kert a hagyomány szerint Mátyás király vadaskertje volt egykor. Az 1932 óta közkertként működő területet a metróépítés tönkretette, és csak 1996-ban sikerült itt ismét igazán kellemes klímát kialakítani. Az első öntözőrendszert a Jászai Mari téren építették a kilencvenes években, míg az első pesti fásítás a Roosevelt téren volt 1789-ben, erre emlékeztet az alátámasztásokkal megerősített öreg akác. Névtelen ugyan, csak a lakosság nevezte el a Ganz utca és a Fő utca sarkánál lévő teret Királyfürdő parkjának, amit a szerző a Víziváros egyik legértékesebb zöldterületének tart. Több érdekes fa is van az akácfákon kívül, így berkenye, nyírfa és egy védett szárnyas diófa is ékesíti a kertet.
Ráday Mihály városképvédelmi tanácsnok szerint bekerült a kötetbe néhány kevésbé pontos információ is, amely a lektor hiányát jelzi és nem a szerző számlájára róható fel. Ráday szerint például jelezni kellett volna, hogy a Martinovics-hegy immár 11 éve a Svábhegy nevet viseli. Nem említi a könyv a Szabadság téri négy irredenta szobrot sem. – Amit az olvasó nem ismer, az nincs is számára – magyarázta a tanácsnok. Ráday szerint az Erzsébet teret sem lenne szabad zöldterületként említeni, mint ahogy azt a közhiedelem is teszi, hiszen a tér beépített, és az 1947-ben épített buszpályaudvar jelentős csonkításokat okozott rajta.
A kötet ugyanakkor csupa értékes információval segíti azokat, akik kirándulni vagy pihenni szeretnének a fővárosban.