A GDP és a magzat

Válságban van-e a nyugati társadalom, s úgy általában a fejlett világ? A miniszterelnök kijelentése élénk vitát váltott ki, elsőként Kovács László szocialista pártelnök reflektált Orbán Viktor kijelentésére, ami nagyon nagy hiba volt. Hiba volt azért, mert ez a kérdés messze túlmutat a napi politikán, másrészt azért kellett volna hallgatnia Kovács Lászlónak, mert a kérdéskört három olyan tényező determinálja, ami a szocialista pártot főleg kampányidőszakban érdekli: a család, a jóléti állam, s a történelmi egyházak.
Hat-hét évvel ezelőtt ecselte Berlinben a CDU egyik képviselője, hogy képtelenek rávenni honfitársaikat a családalapításra, a szülésre. Pontosan emlékszem a negyvenéves, gyermektelen képviselő szavaira, azt mondta, hogy a németek inkább kétszer is körbeutazzák a földet egy évben, mintsem hogy gyermeket szüljenek. Próbálkoztak közvetlen anyagi juttatással, közvetett családtámogatással – mindhiába. Vészesen csökken a lélekszám, alig kaphatók családalapításra a németek.
A német szindróma nem egyedülálló: Svédország, ahol gyakorlatilag tökélyre fejlesztették a szociális, a gondoskodó állam intézményrendszerét, ma már a bevándorlókra szorul. Az életszínvonal növekedése nemhogy serkentené a népességnövekedést, hanem éppen ellenkezőleg, visszaveti azt.
Túlléphetünk az egyedi eseteken, s majd egy évszázad viszonylatában is megvizsgálhatjuk, miként változik a lélekszám növekedése a jólét függvényében. Az ENSZ 1989-ben kiadott demográfiai évkönyve jól tükrözi: azokban a régiókban, ahol javult az életszínvonal, prosperált vagy legalábbis növekedett a gazdaság, s futotta jóléti kiadásokra, számottevően csökkent a népesség növekedésének dinamikája. Ahol pedig nyomorogtak az emberek, jelentősen nőtt a népesség. 1900-ban Európában 401 millió ember élt. Kilenc évtizeddel később, 1989-ben 497 millió főt számláltak. Ugyanezen időszak alatt, azokban az országokban, ahol sínylődtek az emberek, kiugróan magas lélekszám-növekedést mértek a statisztikai hivatalok. Oroszországban (a Szovjetunióban kilencven év alatt több mint duplájára nőtt a lakosság 126 millióról 286 millióra. Latin-Amerikában (ide értve Közép-Amerikát, Mexikót és a karibi régiót) 63 millióról 439 (!) millióra nőtt a népesség, noha a szóban forgó térség messze állt attól, hogy a jóléti társadalmi rendszerek mintaképévé váljon. Viszont jellemző ismérvként elmondható a térségről, hogy polgárainak 80-90 százaléka katolikus, 10-20 százaléka pedig protestáns.
A gazdasági növekedés és a népszaporulat között fennálló fordított arányt már a gazdaságkutatók is felismerték, s azok, akik a fejlődés kerékkötőjének kiáltották ki a drasztikus népességnövekedést, éppen a jóléti rendszerek meghonosításával kívánták viszszavetni a népesség növekedését. 1972-ben jelent meg egy alapvető tanulmány. A Massachusetts Institute of Technology egy kutatócsoportja a The Limits to Growth (A növekedés korlátai) című könyvében vázolja a jóléti szint és a népszaporulat közötti ellentmondásos viszonyt. A tanulmányból – tehát már három évtizede – kiderült, hogy éppen a jóléti államokat veszélyezteti a népességcsökkenés. Ebből pedig egy felelős magyar politikusnak azt kell kiolvasnia, hogy a gazdasági növekedés mellett még idejében be kell vetni minden olyan ösztönző eszközt, amely megállíthatja Magyarországon a drámai népességcsökkenést.