A HÁBORÚ ARCAI

Hogy a jelent megértsük, röviden vissza kell pillantani a múltba. Gerhard Schröder 1998-ban nem csak politikai programjának köszönhetően lett kormányfő. A szociáldemokrata politikus a róla alkotott képet hatásosan és pozitívan befolyásoló televíziós fellépései révén váltotta le az „egyesítés kancellárját”, Helmut Kohlt. Magabiztosságot és optimizmust sugárzó lénye hathatós politikai fegyvernek bizonyult. Merőben ellentétes külsőségek jellemezték viszont azt a sajtókonferenciát, amelyen a német hadsereg aktív részvételének tényét közölte az újságírókkal. A közel negyvenesztendős politikai pályafutásra visszatekintő Schröder arcáról ezúttal szinte sugárzott a belső feszültség, az idegesség, a bizonytalanság. Válaszainak sokszor agresszív hangja csak fokozta a zsúfolásig megtelt terem vibráló hangulatát. A kancellár érezte, hogy karrierjének eddigi legkritikusabb fordulatához érkezett. A pacifista hajlamú Zöldekkel kötött szövetség kezdetén az SPD álmában sem gondolt arra, hogy közel négyezer katonát kell abba a harcba küldenie, amelynek végső kimenetelét még csak körvonalakban sem lehet felismerni. Az Egyesült Államok irányában vállalt „korlátlan szolidaritás” nemzetközileg az egyetlen helyes döntés volt az amerikaiak támogatását évtizedeken keresztül élvező német NATO- szövetséges számára, belpolitikailag viszont azzal a veszéllyel fenyeget, hogy krízisbe taszítja a Schröder-kabinetet. Az úgynevezett „kancellári többség” forog kockán. Amennyiben a kormánypártok képviselői a parlamentben a jövő héten megtagadják támogatásukat a Bundeswehr egységek afganisztáni bevetését előirányzó kormányjavaslattól, és az amerikaiak kívánságának Berlin csak az ellenzéki kereszténydemokraták és liberálisok jóvoltából tud eleget tenni, így aligha elképzelhető az SPD/Zöldek szövetség további jövője. A koalíciót olyan realitások érték utol, amelyek a felbomlás lehetőségét rejtik magukban. Az ökológiai párt delegálta külügyminiszter, Joschka Fischer ebben a helyzetben a háttérbe szorult, az ország külpolitikai irányvonalának felelőssége a mindenkori kancellárt terheli. Gerhard Schröder pedig látja és érzi a lappangó elégedetlenséget mind az SPD, mind a Zöldek körében. A kancellár híres magabiztossága a jelek szerint megingott. Másként nehéz lenne megmagyarázni az általa és az amerikai külügyminiszter definíciói közötti különbséget. Schröder Washington határozott kérésére vállalta a Bundeswehr részvételét, Rumsfeld viszont csak a német katonai lehetőségek vizsgálatáról beszélt. Az első koalíciós tárgyalás után Schröder kijelentette: „a Zöldek a kancellári hivatalban olyan értelemben foglaltak állást, hogy vállalják a nehéz döntés felelősségét.” A frakcióvezető, Kerstin Müller viszont közölte: „semmiféle kijelentést sem tettünk.” A kormányfő kizárólag arról akarja megszavaztatni a parlamentet, hogy a ház hajlandó rendelkezésre bocsátani a Bundeswehr kért alakulatait, azok aktív bevetésének részleteit viszont kizárólag a kabinet hatáskörébe helyezi. Már a hadsereg koszovói küldetése is kényes belpolitikai helyzetet eredményezett. Az afganisztáni fejlemények új dimenziók elé állítják a kancellárt.