A terrortámadások és a lépfene veszélye már nem megkerülhető kérdést vet fel: vajon végéhez érkezett-e a gazdaság rövid uralma? Vajon megtört a neoliberalizmus eddig feltartóztathatatlannak látszó diadalmenetének lendülete?
A globális terror hirtelen megjelenése a világgazdaság Csernobiljával volt egyenlő: ahogyan akkor eltemették az atomenergia jótéteményeit, most a neoliberalizmus üdvöt hozó ígéreteit temetik. Az öngyilkos merényletek értelmi szerzői nemcsak nyilvánvalóvá tették a nyugati civilizáció sebezhetőségét, lehetővé tették, hogy megízleljük azon konfliktusokat, amelyekhez a gazdasági globalizáció vezethet. A globális kockázatok világa egy csapásra ingatta meg a hitet a neoliberalizmus jelszavában, amely a politikát és az államot a gazdasággal akarja helyettesíteni.
Az Egyesült Államokban a repülésbiztonság magánosítása ennek különösen erős jelképe. Mindeddig nem igazán tartották sürgősnek, hogy erről beszéljenek, de a szeptember 11-i tragédia nagyrészt egy Amerika földjén előkészített katasztrófa volt. Más szavakkal: az Egyesült Államok sebezhetősége a jelek szerint politikai filozófiájához kapcsolódik. Amerika mélyen neoliberális ország, amely nemigen hajlandó arra, hogy a közbiztonsága árát megfizesse.
Már hosszú ideje köztudott, hogy az Egyesült Államok a terroristák egyik lehetséges célpontja. De Európával ellentétben az Egyesült Államokban magánosították a repülésbiztonságot: azt a „foglalkoztatás csodájának” adták át, ami a részidőben és igencsak rugalmas munkaidő szerint foglalkoztatott alkalmazottakat jelenti, akiknek a fizetése még a gyorskiszolgáló éttermekben dolgozók bérénél is alacsonyabb volt, vagyis kb. 6 dollár óránként. A belföldi polgári biztonság rendszerében központi fontosságú ellenőrzési feladatokat tehát néhány óra alatt kiképzett emberek biztosították, akik munkahelyükön – a biztonsági „gyorskiszolgálásban” – fél évnél nemigen dolgoztak többet.
Így tehát a neoliberalizmusnak azon koncepciója, amelyet önmagának alkot róla (egyrészt az állami garasoskodás, másrészt pedig a dereguláció-liberalizáció-magánosítás szentháromsága), részben magyarázatot nyújt Amerikának a terrorizmussal szembeni sebezhetőségére. Ugyanakkor, ahogyan ez a következtetés magától adódik, a neoliberalizmusnak az utóbbi években a szellemre és a magatartásra kifejtett hegemón uralma szétmorzsolódik. Ebből a szempontból a New York-i borzalmak képei olyan üzenetet hordoznak, amelyet még nem fejtettek meg teljesen: olyan államról szólnak, amely saját magát halálra neoliberalizálhatja.
A földgolyó nagy napilapjainak kommentátorai ezt jól érzik, amikor állítják: ami szeptember 11-e előtt igaz volt, az nem lehet nem igaz utána. Másként: a neoliberalizmus modellje még a terrortámadások után is érvényes, mert ennek nincs alternatív megoldása. Márpedig éppen ez nem igaz. Sokkal inkább a gondolkodásunkban van az alternatívák hiánya. Mindig is gyanítható volt, hogy a neoliberalizmus a kellemes napok filozófiája, amely csak akkor működik, ha nincsenek tartós válságok és konfliktusok. És az ebből a tényből levont neoliberális dogma azt mondja, hogy a túl sok állam és a túl sok politika, vagyis a bürokrácia szabályozó kezét kell keresni az olyan világproblémákban, mint a munkanélküliség vagy a gazdasági válságok.
A neoliberalizmus diadalmenete azon ígéreten alapult, hogy a gazdaság deregulációja és a piacok globalizációja megoldaná az emberiség nagy problémáit, és hogy az önzés felszabadítása lehetővé tenné az egyenlőtlenség elleni globális harcot, valamint hogy ily módon meg lehet teremteni egy szintén globális igazságot…
Válság esetén a neoliberalizmus láthatóan híján van mindenfajta politikai válasznak. Amikor az összeomlás fenyeget vagy bekövetkezik, a neoliberalizmus megelégszik azzal, hogy gyökeresen növelje a gazdaság keserű orvosságadagját a globalizáció másodlagos hatásainak kiigazítására. Márpedig ez olyan illuzórikus elméleten alapul, amelynek ma nagyon jól látjuk az árát.
Megfordítva, a terrorista fenyegetés néhány olyan elemi igazságra emlékeztet, mint amit a neoliberális diadal visszaszorított: a politikától lekapcsolt világgazdaság illuzórikus voltára. Állam és közbiztonság nélkül nincs biztonság. Adók nélkül nincs oktatás, hozzáférhető egészségügy-politika és társadalombiztosítás. Adók nélkül nincs demokrácia. Nyilvánosan kifejezett vélemények és demokrácia, valamint polgári társadalom nélkül nincs legitimáció. Legitimáció nélkül nincs biztonság…
Hol kell tehát keresni a neoliberalizmus alternatíváját? Semmiképpen sem az egyes országok protekcionizmusában. Amire szükségünk van, az a politika kibővített koncepciója, amelynek képesnek kell lennie arra, hogy szabályozza a világgazdaságban rejlő válságok és konfliktusok kitörésének lehetőségét. A féktelen tőkeáramlásokra vetett Tobin-adó, amit egyre több párt követel szerte Európában és a világban, csupán az első programatikus lépés ebben az irányban.
A neoliberalizmus hosszú ideje azt tartja, hogy a gazdaság megszünteti a nemzetállam paradigmáját, és magának alakítja ki működése nemzetközi szabályait. Ugyanakkor abból az elvből indult ki, hogy az állam továbbra is játssza szokásos játékát, és megőrzi nemzeti határait. De a támadások óta az államok egymás után fedezik fel azt a lehetőséget és azt a hatalmat, hogy multinacionális együttműködésre képesek, noha jelenleg ez még csak a belső biztonság területén valósult meg.
Egyszerre csak a neoliberalizmus ellentmondásos elve, az állam szükségessége ismét mindenütt felszínre került – mégpedig legrégibb, hobbesi változatában: a biztonság garanciájában. Ami még kicsivel korábban elképzelhetetlennek tűnt – nevezetesen európai letartóztatási parancs, amely a jog és a rendőrség kérdésében áthatol a nemzeti szuverenitás szent és sérthetetlen határain –, hirtelen karnyújtásnyira került. És talán nemsokára már hasonló konvergenciát láthatunk megvalósulni a világgazdaság lehetséges válságaikor. Olyan gazdaságról van szó, amelynek új szabályokra és működési feltételekre kell felkészülnie.
A globalizációval szembeni terrorista ellenállás tehát pontosan az ellenkezőjét hozta létre annak, ami célja volt, és a politika, valamint az államok globalizációjának új korszakát nyitotta meg: a politika transznacionalista feltalálását a hálózatképzés és az együttműködés létrehozásával. Így igazolódik e furcsa törvény, amely jelenleg észrevehetetlen a közvéleményben, és amely azt szorgalmazza, hogy a globalizációval szembeni ellenállás annak ütemét fokozza, függetlenül attól, hogy ezt akarjuk-e, avagy sem. Ez az a paradox, amit meg kell érteni: a globalizáció kifejezés olyan különös folyamatot jelent, amelynek a megvalósítása két ellentétes irányban történik: ha mellette vagyunk, ha ellene.
A globalizáció ellenfelei jóval többet tesznek, mint hogy követőikkel megosztják a globális kommunikáció eszközeit. Ők az egész világra érvényes jogok, a világpiacok, a globális mobilitás és a globális hálózatok alapján fejtik ki tevékenységüket… Gondoljunk például arra a pontosságra, amellyel a szeptember 11-i terroristák véghezvitték tettüket New Yorkban: a katasztrófát és a tömeggyilkosságot közvetlen tévéközvetítésre csomagolták. Számíthattak arra a tényre, hogy a második torony elpusztítását – az emberi rakétává alakított személyszállító repülőgéppel – „élőben” közvetítik majd a most már mindenütt jelen lévő televíziós kamerák.
De vajon a globalizációt kell a terrorista támadások okának tartani? Netán érthető válaszról lenne szó a neoliberális gőzhengerre, amely bírálói szerint bolygónk legtávolabbi sarkáig mindent szét akar lapítani? Nem, ez butaság. Semmilyen globalizáció, semmilyen absztrakt gondolat, semmiféle isten nem igazolhatna ilyen támadásokat, és nem is adhat feloldozást ezek alól. A globalizáció olyan kétértelmű folyamat, amelyet nem lehet visszafordítani. Éppen a legkisebb és leggyengébb államok azok, amelyek lemondanak a nemzeti önellátásra törekvés politikájáról, és követelik a hozzáférést a világpiachoz…
Most már csak arra van szükség, hogy a gazdasági globalizmust világpolitikához kössük. A jövőben az emberek méltóságát, kulturális identitását és a jövő másságát még komolyabban kell venni. Szeptember 11-én megszűnt a távolság a globalizációból profitáló világ és azon világ között, amely általa méltóságában fenyegetve érzi magát.
A Nyugatnak legközelebbi érdeke, és nem csupán humanitárius követelmény, hogy a kizártakat segítse.
Annak érdekében, hogy ki lehessen apasztani azon forrásokat, amelyekből milliárdok gyűlölete táplálkozik, és ahonnan folyamatosan léphetnek elő újabb és újabb Bin Ladenek, a globalizáció kockázatait előreláthatóbbakká kell tenni, gyümölcseit pedig igazságosabban kell szétosztani. Nagy a veszélye annak, hogy ennek éppen az ellenkezője történik; hogy a jelenleg elképzelt veszélyek örvénylése – az államok biztonsági ígéreteivel keveredve – olyan várakozási spirált hoz létre, amelyben csak csalódni lehet.
Ami az államok együttműködéséből következő hatalom újrafelfedezésével fenyeget, az az, hogy transznacionális államerődök alakulnak ki, ahol a demokráciák szabadságát és a piacok szabadságát feláldozzák a magánbiztonság oltárán. Igen fontos lesz az, hogy a világgazdaság szereplői egyértelműen és nyilvánosan foglaljanak állást ezen nagyon is megjósolható iránnyal szemben, és hogy megváltoztassák az állam haszontalanságának dogmáját, miközben aktívan elkötelezik magukat amellett, hogy a nemzetállamokat transznacionális és olyan nyitott államokká alakítsák, amelyek védelmezik a világ kultúráinak és vallásainak méltóságát.
A nagy ipari csoportoknak, a gazdasági szabályozással foglalkozó szupranacionális intézményeknek, a nem kormányzati szervezeteknek és az Egyesült Nemzetek Szervezetének össze kell fogniuk, hogy állami és intézményes struktúrákat hozzanak létre, amelyek megóvják annak a lehetőségét, hogy nyitni lehessen a világra, egy időben figyelembe véve a vallási és nemzeti különbözőségeket, az alapvető jogokat és a gazdasági globalizációt.
orosz-ukrán háború
Zelenszkij gyerek halálát használta fel, hogy Magyarországot támadja
