A nevezetes látogató

Mindig lenyűgöző látvány a Városliget, de őszi riadalmában, amikor sírva fakadnak a fák, a legszebb. Az ősztől remegve mutatja meg igazi arcát. Záporozó levélzuhatag, skarlátpiros avarszőnyeg. Igézetes, színes kavargás ilyenkor az egész világ.
Vendégem érkezett, külföldi újságíró, elsétáltam vele a ligetbe: ámulva figyelte a csodát. Óriásplatánok, fésületlen fenyők, ciprusok, hársak, juharfák és riadtan hallgató madarak, minden-minden festő ecsetjéért kiált.
Leülünk a színeit villogtató levélesőben, s a vendégem akkor azt kérdi csendes szóval: – Látta már ezt a világ?... Jártak itt híres emberek?... Mit is válaszoljak? Mondjam azt, hogy Goethe sose járt itt, Byron se látta ősszel a Városligetet, meg Baudelaire se. Nem őrzik szépségét értékes vásznak a világ múzeumaiban.
Vendégem várja, hogy meséljek róla valamit, s én dadogok arról, hogy Arany János megénekelte egyszer. Meg hogy egy Alpár Ignác nevű építész megtervezte a Vajdahunyad várát. Meg arról, amit valaha olvastam, hogy Batu kán elől ide menekült a magyarság, nehogy az ellenség lenyilazza. De akkor még lápos terület volt. Fái és zsombékai között húzódott meg a pesti lakosság is, amikor Hentzi osztrák tábornok lövette Budáról a várost. Tiporták útját szovjet páncélosok, lerombolta templomát Rákosi, kivágták ősi fáit, felvonulási utat építettek, amelyet egy csizmás irdatlan szobrával és dísztribünnel ékesítettek.
Csupa szomorúság. Magyar sors. Nem, nem járt itt Goethe, s nem jött el soha Tolsztoj se, Dosztojevszkij talán nem is hallott róla, pedig ülhetett volna valamelyik csendes padján Raszkolnyikov.
De találkoztam a múltkorjában Kis János angyalföldi munkással, aki nyugdíjaztatása óta ide jár vasárnaponként sakkozni cimboráival. Elgondolkodva tologatja maga előtt a betonasztalon a figurákat. És elmondhatnám azt is, hogy ünnepnapokon találkozom vidékről érkezők vidám csoportjaival is. A múltkor egy család a tisztáson fogyasztotta el a magával hozott elemózsiát a fűre tett pokrócon. Jóízűen eszegettek, aztán újra nekiindultak a városnézésnek, s elsőnek a Hősök terét tekintették meg, a család férfi tagja meg-megsüvegelte a szobrokat.
Nem, Goethe nem járt itt sose, de láttam: voltak itt kisiskolások a tanítójukkal, aki az ezeréves hazáról mesélt nekik igaz történeteket, majd megmutatta nekik Anonymus szobrát. Lehet, hogy akad közöttük egy olyan ifjú, aki visszatér majd ide meglett férfi korában, ecsettel és palettával, hogy megörökítse az emlékeit. Egy új Paál László. Vagy Munkácsy. Akit rabul ejtett a liget szépsége.
Vajon mitől ilyen igézetes? Talán attól, hogy mindig megmaradt egyszerű parknak, felüdítője a megfáradottaknak, aki szívesen adta ágynak padjait a hajléktalanoknak. Megőrizte évtizedek során át igazi arcát, önmagát, mint ahogy névtelenül őrzi halottját. Fuit. Volt.
Igénytelensége is szívbemarkoló. Megrongált padjai. Kidöntögetett szemétkosarai. Örökké éhes galambjai, amelyek rajokban lebegnek a fái fölött. Vendégem, tudom, általa is ismert neveket vár; hírességeket kellene felsorolnom, ahogy azt az idegen városok útikönyvei szokták csalogatóul. De minek mondjam, hogy Kosztolányi Esti Kornélja járt erre és itt ült, ezen a padon? Meg se értené.
Hallgatok hát szomorúan. A liget körülöttünk meg úgy ég az őszi fényben, mintha magára gyújtotta volna a világot. Betűzgetem a pad támlájára vésett neveket, üzeneteket, s azon tűnődöm: szólhatnék Molnár Ferenc Liliomáról, Szép Ernő poémáiról, de aztán mégis mást mondok, mert hirtelen összeszorul a torkom.
Egy nevet pillantottam meg ugyanis a pad támjába vésve, s erről eszembe jutott az a régi lány, aki lobogó szőke hajjal futott egyszer a sétányon ide, ehhez a padhoz, ahol vártam rá.
Ezt kellene elmondanom, érzem, hebegve, riadtan emlékezve, dobogó szívvel. Nem Byron volt, nem Huxley és nem Shakespeare. Egy lány csak, aki futva érkezett, aztán futva is távozott egyszer. Hogy mi volt a neve? Már nem is tudom. Csak azt tudom, hogy ő volt. Ő járt itt egyszer. Lehet, hogy őt siratják most az őszi szélben didergő fák is. Hogy ki volt ő, szikrázó, villogó hajával, mosolyával?
A nyár volt!... Az igazi.