A Rudasba belopóztak a nők

Korán keljen, s lehetőleg vasárnap, aki tudni akarja, miért férfimánia a Rudas. Legyen csontkopogtató hideg, és sötét, még teljesen sötét. Akkor érjen az Erzsébet hídhoz, amikor a budai oldalon a tabáni templom elüti a hatot, és a híd alatt elhúz a tizennyolcas villamos. Szegődjön a nyomába a két fázós komának, akik az imént szálltak le, és nyakukat behúzva szaporázzák a fürdő felé. Nem a hideg miatt sietnek. Arra gondolnak, hogy a sor a pénztár előtt már legalább ötven emberből áll. Az egyik Zuglóból jött, a másik Óbudáról, ők Budafokról, de van köztük szentendrei, sőt, biatorbágyi is.
A hajnali igyekezet szinte érthetetlen. A gőzben, mert mind oda tart, nem lehet úszni, ahogy a Lukácsban vagy a Széchenyiben, és menőket se látni, mint egy megállóval odébb a Gellértben. Akkor meg miért?
Talán, mert ide csak férfiak jöhetnek, s maguk között vannak.
A nők már bevettek minden erődöt, ami azelőtt a férfiaké volt: ott vannak a politikában, az egyetemi katedrán, még az űrben is. Az ember elismerően biccent, látva ezt a világnagy közös nevezőt, de néha vágyik egy kis különlétre. Arra, ami pihentet, kikapcsol, s tán gondolatokat is ébreszt.
A kultúrák formálói jól tudták, menynyire fontos ez. Az angoloknál ezért jártak más klubba a nők, és másba a férfiak. A misére érkezők szerte Európában szétváltak: bal oldalra a nők ültek, jobbra a férfiak. A fürdők pedig, az ilyenféle törökfürdők, kezdettől megadták a különlét örömeit.
No, ha már szó esett a törökökről, essék szó az egyikükről külön: Szokoli Musztafának hívták. Korszakos személyiség. Többet cselekedett és épített Budán, mint a többi pasa együttvéve. Az ő idejétől számítható a városban a szabad vallásgyakorlat, ő tette diplomáciai nyelvvé a magyart, merthogy deákjai művelt magyar fiatalemberek voltak, de futotta idejéből arra is, hogy szerte Budán kiterjedt gyümölcsösöket és szőlőket telepítsen. Jó viszonyban volt Zrínyi Miklóssal. A kirohanásban elesett hadvezér holttestét ő temette el, és – bármily furcsa – megsiratta. A Rudas építése nem őt dicséri, mint az egy emléktáblán olvasható, viszont elrendelte átalakítását, s emberei jól dolgoztak, mint látni. Ha minden megszálló ilyen munkát végzett volna, nem ott tartanánk, ahol ma. Jut eszembe: volt itt egy török nyelvű emléktábla is, arab írásos, igen-igen szép. A hatvanas években lába kelt, s aligha véletlenül. Akkor kezdődött a neppervilág. Úgy is mondhatnánk: a tolvajvilág.
Fölöttébb furcsa, de erről a Szokoli Musztafáról máig nincs egy könyv, ami elmondaná, ki volt, mi volt, s mi mindent tett, amíg 1578-ban meg nem fojtották III. Murad szultán parancsára. S ez alkalom arra, hogy megjegyezzem, mivel adósak a magyar történészek már régen. Nem dolgozták fel igazán a török hódoltság korát. Ezért él a köztudatban a tévedés, hogy Magyarországot a török pusztította el. Nem. „Magyarországot a hódító császári zsoldosok pusztították el. A képromboló törökök velünk, az ellenséggel jobban bántak, mint a jó baráttal a felszabadító szövetségesek!”
Az idézet Ballagi Aladártól való. Lehet, hogy a tudós többször megmártózott a Rudas vizében, és ez befolyásolta, de hát a tények, főleg a történelmiek, a vízben is tények maradnak. Nem érvényes rájuk Arkhimédész törvénye.
Más kérdés a róluk való vélemény. Mert ezektől zajos reggelente a kupola alatti csarnok. Minden medence egy-egy köztér, ha úgy tetszik: fórum, s a viták annál hevesebbek, minél hűvösebb a víz. Legmelegebb a nyolcszögletű középső medence, s ott tényleg csak merengenek a férfiak. Bezzeg a harmincfokosban!
Egy idős úr, aki jól értesültsége okán korábban elvtárs lehetett, az ismert irodalomtörténészről mesél, aki Amerikában volt hosszú évekig vendégprofesszor. Mikor hazajött, felkereste a miniszterhelyettest, és kérte, adjon neki segélyt. Aztán a mesében a két kultúrpolitikusra vált, a két hírhedettre, akik harminc éve ismerték már egymást, a megszólítás köztük mégis „kedves Lukács” és „kedves Révai” maradt. Egy ifjabb vendég is bekapcsolódik. Ő előre tekint, és a Nyugatot szidja. Az ok Buzek, a hajdani alkancellár, aki azt mondta a minap, 2005 előtt nem léphetünk be az unióba. Az osztrákoktól mit várhatnánk, uraim, ők pénzelték a bősi erőmű építését is…
Az uszoda a túlsó traktusban van. Szép, oszlopos csarnokában ilyesmikről nem hallani. Dübörgő lábtempóktól hangos. Falai közt másként értelmezik az egészséget, mint a gőzben a kötényes férfiak. Azok gyógyulni viszik oda testüket, s tán a lelküket is, míg itt a megelőzésre esküsznek az úszónadrágosok. Mozogni kell, tempózni, csak az bírja a kinti hajtást, aki idebenn edzi magát. Ezer méter az adagom, közölte velem szigorúan a színházi ügyelő, s nemigen értettem, miként számítja ki az ezret. A medence angol léptékkel épült 1896-ban, hossza 25 yard, ami huszonkét egész nem-tudom-hány-század méter. Na, mindegy.
Régen szobákat is adtak ki a Rudasban. Az egyiket Bródy Sándor lakta. Ide lopóztak be hozzá az asszonyok: nem ok nélkül. Az író korának legvonzóbb férfija volt. Annyira vonzó, hogy néha bezárta az ajtót, mint aki elment hazulról. 1920-ban tényleg elment, s meg se állt Olaszországig. Padovában beiratkozott az orvosegyetemre, csaknem hatvanéves volt már.
Akkoriban a fürdőt park övezte, a vendéglővel szemben katonazenekar játszott. A teraszon a tányérokban halkan koccant a kanál, és halkan kacagtak fel a nők, mielőtt poharukat az ajkukhoz emelték. Ugyan gondoltak-e arra, mi lehet odabenn, ahová nincs bejárásuk? Nemigen. A kinti világ az övék volt, ahogy ma is az, s tudták jól, hogy a férfiak csak másfél óráig maradhatnak a gőzben. Utána letusolnak és kijönnek.
(Legközelebb a Dagályba megyünk)

Felmegy a gőz
Ludwig
A Rudas gőzosztályának törzsvendégeit napok óta legjobban foglalkoztató kérdés: mennyit kell fizetniük jövőre a megszokott, életük fontos részét képező fürdőzésért. A belépő ára egy évtized alatt több mint az ötvenszeresére (!) emelkedett, szemben a szolgáltatások merülőfélben lévő színvonalával. A nap mint nap fürdőbe járók többnyire éves bérletet vesznek, ami viszonylag drága, mégis leginkább megéri. Ára az egyszeri belépő százszorosa, a fürdő viszont (pár ünnepet kivéve) az év minden napján nyitva tart. Az idei bérlet 70 ezer forint volt, a napijegy – ez egy-másfél órás benntartózkodásra jogosít, „továbbfürdés esetén új jegyet kell váltani!” – 2001 elején 650 forintba került, október 1-je óta 900 forint. Régi szokás, hogy a következő évi bérletet december 31-ig kedvezménnyel árulják, tavaly 60 ezerért lehetett megvenni, most – több helyen megerősített hír szerint – 90 ezer lesz az előre váltható éves belépő és teljes áron 104 ezer forintba fog kerülni. Ráadásul csak a Rudasba lesz érvényes, a fürdőtársaság többi fürdőjébe már nem. A napijegy ezek szerint 1000 forint fölé ugrik januártól, és ki tudja, hová nő 2002 végére. Mindez messze meghaladja az évi hivatalos pénzromlás mértékét, többletszolgáltatást nem tartalmaz, tehát semmi sem indokolja – a haszonlesésen kívül.
A Rudas a fővárosi fürdő rt. egyetlen nyereséges egysége, a legtöbben ezt látogatják. Októberben 40 ezer vendége volt. Sokan úgy vélik, hogy visszaélnek a régi törzsvendégek kiszolgáltatottságával, akik nem akarnak lemondani e rég megszokott napi „örömükről”. Nem csoda, ha a tervek hallatán nemcsak a rozsdás csövekben, de bennük is felmegy a gőz.