Szülőfalumban, Dunakilitiben három nevezetesség volt csupán: a neogótikus templom, amelynek alapjai a XVI. századból származnak, a Batthyány–Pálffy-kastély, ahol Batthyány-Strattmann László született, és egy Rákóczi-fa, amelyből valószínűleg minden nagyobb falu határában van egy. Gimnazistaként az esztergomi bencés gimnáziumban, majd annak megszűnte után Pannonhalmán már határozottan érdekelt a művészettörténet, nagy előszeretettel tanultam, sőt a diáktársaimnak vetített képes előadást is tartottam. Pannonhalmán Mihályi Ernő atya, Sopron és Pannonhalma műemlékeinek kiváló ismerője külön kis „szeánszokat” tartott a művészettörténet iránt érdeklődők számára. A budapesti Központi Szemináriumban is tovább élt bennem a művészettörténet iránti érdeklődés, de még inkább egy rokon szakma, a liturgiatörténet s benne elsősorban a szent zene története és gyakorlata vonzott.
– Ki tanított liturgikus zenét abben az időben?
– Werner Alajos eltávolítása után Takács Nándor, a mostani székesfehérvári püspök és Huber Frigyes nevelt egyházzenére. Érdeklődésemet a liturgia, a képzőművészet és a zene határozta meg, de soha nem akartam más lenni, mint plébános, aki elsősorban lelkipásztor.
– A forradalmat a fővárosban élte át…
– Negyedévesek voltunk akkor, s így pályakezdőként rám is a leszorítottság állapota várt. A szentelésem után három és fél éven keresztül kántorkodtam. Később több helyen is voltam káplán, Lábatlanban, az esztergomi kerektemplomban, Tokod-Altárón, majd 1966-ban az esztergomi bazilikához kerültem, ahol a kincstárhoz osztottak be mint gyűjteménykezelő-tárlatvezetőt. Fogadnom kellett az ideérkező vendégeket, ezért értelemszerűen kezdtem foglalkozni a műtárgyakkal. A kincstárnak korábban őre volt, de szakembere nem. 1952-től az állam a Szépművészeti Múzeumon, a Nemzeti Múzeumon és főképpen az Iparművészeti Múzeumon keresztül kezdett szakmailag érdeklődni a Keresztény Múzeum és a Főszékesegyházi Kincstár iránt, ekkor érkeztek ide szakemberek.
– Nem volt ez aggasztó a múzeum jövője szempontjából?
– Nem, mert Zolnay László volt az, aki Budapestről Esztergomba jött, és megpróbált életet lehelni az esztergomi múzeumokba. Az ő személye garanciát jelentett arra, hogy nem történik az egyházi gyűjteményt károsan érintő beavatkozás. Ekkor kezdett életre kelni a helyi muzeológia, Zolnay kutatókat és tehetséges egyetemi hallgatókat hívott. Itt dolgozott Mojzer Miklós, Eszláry Éva, Mucsi András, Varga Dezső. Megindult az újraleltározás. Olyan kiállítások nyílhattak Esztergomban, amelyek az állami múzeumokban még tiltva voltak, Bálint Endre, Ferenczy Béni, Gadányi Jenő, Kondor Béla állíthatott ki a Keresztény Múzeumban. Zolnay nagysága abban rejlett, hogy összekötő- kapocs volt a Keresztény Múzeum és az állami múzeumok között. A Keresztény Múzeum mint egyházi intézmény nem kaphatott közvetlen támogatást, viszont kapott a Balassa Bálint Múzeum, amelynek gyűjteménye ekkoriban a Keresztény Múzeumtól államosított régészeti tárgyakból állt. Zolnay szinte minden támogatást „átjátszott” a Keresztény Múzeumhoz.
– Mi az oka annak, hogy a Keresztény Múzeum elkerülte az államosítást?
– A negyvenes évek végén meglehetősen ismeretlen volt a gyűjtemény. Ha röviden áttekintjük a Keresztény Múzeum történetét, azt látjuk, hogy az érsekek személyétől és a kanonoki testületektől függött az állomány karbantartottsága, ismertsége és gyarapodása. A Keresztény Múzeum Simor János bíboros, hercegprímásnak köszönheti a létrejöttét, aki 1867-ben érkezett Esztergomba, és 1891-ben bekövetkezett haláláig aktívan gyarapította gyűjteményét. Egyszerű származású ember volt, egy székesfehérvári cipész rendkívül tehetséges fia, akit a szülei taníttatni akartak. Papnak készült, Esztergomban és Bécsben tanult. Simor aulikus volt, a nemzet megmaradását a Habsburg-házhoz való hűségben látta, és már a Bach-korszakban a kultuszminisztériumba került, majd hamarosan győri püspök lett. Igen jellemző, hogy első dolga volt a győri székesegyházban lévő Héderváry-kápolna helyreállíttatása, új foglalatot készíttetett a Szent László-hermának, és neogótikus stílusban rendbe hozatta a Dóczy-kápolnát, a püspökvár kápolnáját. Szenvedélyévé vált a műgyűjtés. Esztergomba már hatvan-hetven képpel érkezett. Ízlésének alakulásában a még Bécsben megismert Lippert Józsefnek, a kitűnő építésznek volt döntő szerepe, többek között őt kérte fel képek vásárlására. Mint esztergomi érsek kilencszer járt Rómában, és a hivatalos ügyek intézése mellett vásárolt is. Legnagyobb sikere a hatvankét darabból álló római Bertinelli-gyűjtemény megszerzése volt. Simor az összegyűjtött értékeket nem csupán a maga gyönyörűségére halmozta föl, hiszen 1875. október 12-én megnyitotta a gyűjteményét, amely ekkor már háromszázharminchárom képből állott, majd 1887-ben összehívta a káptalant, és a testületre bízta a Keresztény Múzeum gyűjteményét.
– Úgy tűnik, előrelátó volt…
– Nem akarta, hogy a gyűjtemény sorsa a mindenkori esztergomi érsekek szeszélyétől függjön. Az alapító haláláig több mint hétszáz kép gyűlt össze, legalább tízezer metszetet vásárolt, elsősorban magyar vagy magyar vonatkozású emlékeket. Utódának, Vaszary Kolosnak azonban annak ellenére sem volt érzéke a művészettörténeti emlékek iránt, hogy bencés szerzetes és történész volt. Vaszary után Csernoch János nagyobb gondot fordított a gyűjteményre, Lepold Antal kanonok idején viszont fellendülés következett be. Az első világháború után a fiatal Gerevich Tibort kérték föl igazgatónak.
– Az alapító gyűjteményén kívül milyen egyéb forrásokból gazdagodott a múzeum?
– A másik döntő jelentőségű kép- és műtárgyegyüttes az Ipolyi-gyűjteményből került Esztergomba, meglehetősen kalandos úton. Ipolyi Arnold, akit Toldy Ferenc az első magyar művészettörténésznek nevezett, tudatosan gyarapította gyűjteményét, de sokkal kevesebb pénze volt, mint Simornak. Elsősorban a magyarok ősvallását kutatta, de a régészet iránt is nagy érdeklődést tanúsított, és ő lett a bécsi műemlékvédelmi hivatal pozsonyi kerületi konzervátora. Barátaival a Fehér-hegységtől a Csallóközig bejárták a területet, és lerajzolták a műemlékeket. Amikor 1886-ban nagyváradi püspökké nevezték ki, egész gyűjteményét a püspöki székhelyére szállíttatta, de ki sem tudta csomagoltatni, mert agyvérzést kapott, és fél év múlva meghalt. Utóda, Schlauch Lőrinc pedig nem törődött a képekkel. Tíz évig ládákban állt minden, majd a püspök a millennium tiszteletére 1896-ban épült nagyváradi városi múzeumnak ígérte Ipolyi hagyatékát, de szerencsére nem adta tulajdonba. Ipolyi azonban a végrendeletében úgy rendelkezett, hogy ha Nagyváradon nem jön létre keresztény múzeum, akkor vagy Budapesten kell elhelyezni a műtárgyakat különgyűjteményként, vagy kerüljön az anyag Esztergomba.
– Ez volt a szerencse.
– Igen, ugyanis Gerevich emlékezett erre a kitételre, s 1918 végén miniszteri engedéllyel Budapestre vitette a gyűjteményt, de a történelmi viszontagságok miatt itt sem tudtak kicsomagolni, a Nemzeti Múzeum pincéjébe raktak le mindent. A kommün urainak szerencsére nem maradt idejük hozzányúlni Ipolyi gyűjteményéhez, de a román megszállás alatt már teherautókra pakolták a ládákat, hogy visszavigyék az elcsatolt Nagyváradra. Csernoch János, Gerevich és Lepold biztatására, az amerikai missziónál kilincselt, hogy a románok mindent lerakjanak. Ekkor viszont a csehek vonultak be Esztergomba, de nem merték Budapestről elhozatni a gyűjteményt, amely egy évig ismét a Nemzeti Múzeum pincéjében maradt. 1920-ban Csernoch ismételt sürgetésére adta az állam Esztergomnak az Ipolyi-gyűjteményt.
– Nagyvárad lemondott róla?
– Nagyvárad szerette volna visszakapni a képeket. Egy ott élő magyar ember írt Párizsba a jóvátételi bizottságnak. Ez a hercehurca öt évig tartott, a magyar álláspontot végül 1925-ben fogadták el, ekkor vált véglegessé a gyűjtemény sorsa. Az Ipolyi-gyűjtemény egyharmad része azonban Nagyváradon maradt, és nagy része sajnos elkallódott. A legszebb kelyheket a háború alatt ellopta, és Amerikába vitte a múzeum őre.
– Gerevich Tibornak tehát nemcsak a gyűjtemény rendezésében, hanem gyarapításában is nagy szerepe volt.
– A Keresztény Múzeum rengeteget köszönhet neki. Lepold Antal kanonokkal közösen vette számba a műtárgyakat, és sikerült elérnie, hogy a Keresztény Múzeum néhány értékes darabját a két világháború között állami pénzen restaurálják. Ekkor újultak meg és kerülhettek ismét egymás mellé Kolozsvári Tamás szárnyas oltárának részei, ekkor restaurálták MS mester képeit, a garamszentbenedeki úrkoporsót. Később az itt tevékenykedő kutatók kiharcoltak egy egyházi felügyelőt is, aki papként a múzeumban dolgozott. Az első ilyen munkatárs Farkas Attila volt, közel tíz évig vezette a Keresztény Múzeumot.
– Amikor tehát ön Esztergom egyházi gyűjteményeihez került, itt már komoly szakmai gárda dolgozott.
– A hatvanas évekre már maga a művészettörténész szakma kívánta azt, hogy legyenek pap szakemberek is. A Keresztény Múzeumhoz 1973-ban, a művészettörténet szak elvégzése után kerültem, előbb mint ügyvezető, később pedig mint igazgató. Lékai bíboros úr kinevezése nagy fellendülést hozott a gyűjtemény számára. Simor óta ő volt az első érsek, akit érdekelt a művészet, nemcsak magáért a művészetért, hanem azért is, mert nagyszerű politikai lehetőséget látott benne, és ezt ki is használta. Az általa képviselt kis lépések politikája az egyház hatalmas kulturális örökségének közvetítő szerepére is épített. A Szent László-kiállítás, a Szent Erzsébet-kiállítás ennek a koncepciónak a részeként született meg.
– Hogyan érintette az 1989-es fordulat a Keresztény Múzeum működését?
– Közvetlenül a rendszerváltozás után nem változott semmi. Ugyanúgy az állam kegyéből éltünk korábban is, minimális szubvencióval. Ugyanakkor a Keresztény Múzeum az állami protokoll kirakatgyűjteménye volt a puha diktatúra éveiben, boldog-boldogtalant hoztak ide, hogy a magyar kultúra értékeit megmutassák. A rendszerváltozás után gazdasági vonatkozásban semmit nem javult a helyzetünk. Igaz, hogy a kormányzat aránylag nagy támogatást ad az egyházi gyűjteményekre, de míg azelőtt a Keresztény Múzeum a minisztériumnak egyetlen ilyen intézménye volt, most a pénzt el kell osztani az időközben létrejött egyházi gyűjtemények között. A rendelkezésre álló támogatást tizenöt felé osztják egyenlő arányban, így aztán most is kínlódunk, hiszen a puszta fenntartás, a légkondicionáló berendezés működtetése a kiállítótermekben, a fűtés és egy szerény, tizenöt tagú stáb fizetése hatalmas összegeket emészt föl. Természetesen érthető, ha a többi egyházmegye is szeretne gyűjteményeket létrehozni és fenntartani, de egyre inkább úgy látom, hogy nem az egyház dolga a történelmi műkincsállomány karbantartása. A papság fogy, és bár az egyház számára fontos a múlt, az értékek megőrzése, de a hagyományos papi funkciók mellett a szociális kérdések, a társadalmi problémák, a nyilvánosság megteremtésének nehézségei érthető módon foglalják le a papság energiájának nagy részét. A saját életem példáján látom mindezt, hiszen a múzeumigazgatói feladatkör mellett plébánosi teendőim is vannak.
– A két hivatás közös pontja lehet, hogy egyaránt az igazság, a szépség és a jóság megismerésére vezethetnek.
– Ez így van. Ilyen szempontból a művészettörténész több emberhez szólhat, mert prédikálni annak lehet, aki benyit a templomba, a múzeumot viszont sok olyan ember is látogatja, aki egyáltalán nem akar templomba menni, és nagyon fontos, hogy milyen módon találkozik a kereszténység tanításával. A tárlatvezetés nem hittérítés, nem hittanóra, hanem az értékeknek a felmutatása. Egész nemzeti múltunk érthetetlen a kereszténység ismerete nélkül, az első összefüggő nyelvemléktől kezdve a festészet, szobrászat, zene legkorábbi emlékeiig.
– Mindez az inkulturáció problémája is. Az a kérdés, hogy le kell-e fordítani a mai szubkulturális jelenségek nyelvére az egyház tanítását, vagy inkább a szubkultúrában élők számára kell hozzáférhetővé tenni a tanítás ismeretéhez szükséges kultúrát.
– Ez nagyon komoly probléma. Szeretnénk, hogy az ifjúsághoz eljusson a hit. Meg kell tudnunk szüntetni az ateista-kommunista korszakban a nemzeti kultúra vallási vonatkozásaival szemben kialakított, még ma is élő negatív beidegződéseket. A legjobb módszer az, ha megmutatjuk a kereszténység inkulturációjának a történetét. A magyarság életében magas szinten szervesült a kereszténység tanítása. Történelmünk nagyjain egyértelműen látszik, hogy azért tudták beteljesíteni életüket, mert a gyökereik jó talajba kapaszkodtak.
– Ahogyan az egyházi és profán zenében élesen kettévált a populáris és a kortárs művészi irányzat, úgy ez a képzőművészet terén is látható. A kevés befogadóval találkozó képzőművészettel szemben ott van a sokakhoz eljutó műanyag szobros, sorozatgyártott egyházi szubkultúra.
– Nincs két művészet: művészet van. Látnunk kell viszont, hogy az újkori művészet történetében az impresszionizmus térhódításától kezdve peremre szorult az egyházi művészet szolgálata, még az olyan megújulási mozgalmai is, mint a nazarénus vagy a preraffaelita. Ezek az irányzatok korábbi korszakok stílusához nyúltak vissza. A mi nagy tapasztalatunk az, hogy nincs visszaút. A múlt század irányzatai, a különféle historikus mozgalmak nem bizonyultak fejlődőképeseknek. De van kiút. A művészet liturgiát szolgáló irányzata néha tud alázatos lenni, néha nem. Ami alázatos, az beépül és húzóerő lesz, ami nem, az megmarad tárlatnak. A másik probléma, hogy az egyházban még nem dőlt el, melyik forma lesz a döntő, a populáris kultúra, Mari néni áhítatformái vagy a zsinati elgondolások. Sajnos a kérdés megoldását nehezíti az is, hogy a szemináriumokban a művészettörténet oktatása meglehetősen periférikus és esetleges.
– Az igénytelen megoldásokat választó lelkipásztorok viszont azzal érvelnek, hogy a mai emberekhez csak a saját kultúrájukon keresztül juthatunk el.
– Senkit sem szabad megbotránkoztatni a hitében, de valamilyen módon gátat kellene szabni a lélektelen utánzatok, a giccs tömeges térhódításának. A probléma a művészet valamennyi ágában jelen van, relativizálódott a műtárgy fogalma is. A liturgikus művészet azonban funkcionális okokból nem teszi lehetővé a teljesen parttalan értelmezéseket. Az egyháznak mindig azok voltak a húzó korszakai, amikor a liturgia megújítása nem másolással történt. Ez ad lendületet az egyházművészetnek is.
bankjegy
Hamis bankjegyek áraszthatják el az országot
