Stein Aurél a huszadik század legkiemelkedőbb orientalista kutatójának számít világszerte. Száz éve tárta fel az elfelejtett selyemút egykori városait: az itthon kevésbé elismert tudós utolsó expedíciója színhelyén, Afganisztánban, a most rommá bombázott Kabulban, az selyemút egyik központjában nyugszik.
Stein Aurél, az egykori pesti fasori gimnázium diákja gyermekkorától érdeklődött a mesés Kelet iránt, kedvenc olvasmánya Nagy Sándor világhódító hadjáratának története volt. Bővebb ismereteket a Magyar Tudományos Akadémián szerezhetett, majd bátyja támogatásával tanulmányait külföldön folytatta, ahol keleti nyelveket, elsősorban szanszkritot és filológiát tanult. Lipcse, majd Tübingen után, utóbbiban bölcsészdoktori oklevelet szerez, Londonban iráni és indiai nyelvészettel foglalkozik.
Iskolái elvégzése után hazatért Magyarországra, de nem talált semmilyen munkalehetőséget tudásának kamatoztatására. Elkeseredésében visszatért Londonba, ahol Duka Tivadar, egykori negyvennyolcas huszártiszt, Kőrösi Csoma Sándor hagyatékának összegyűjtője egyengette az ígéretes tudós karrierjét. Stein nem állt meg Londonban: 1887-ben Indiában, Lahore-ban talál magának munkát, ahol a szanszkrit történelem kutatásának szentelte idejét.
A magyar kutató, kollégái megdöbbenésére, a helyi, indiai származású szakemberekkel alakít ki közvetlen munkakapcsolatot, és távoli, régi templomromok után kutat. Munkamódszerei expedíciói során meglepték az európaiakat: Stein először is nem gyarmatosítóként, hanem tudósként járta végig a kijelölt szakaszokat, útja során csak ázsiai szakemberekkel és kísérőkkel utazott, akiket nem szolgaként, hanem társként kezelt.
Indiába érkezése után egy jó évtizeddel, 1900-ban adódott lehetősége arra, hogy elinduljon gyermekkori olvasmányai helyszínére, a Tarim-medence egykori gazdag kereskedővárosainak felkutatására. Stein az expedíció útvonalának meghatározásában a VII. századi kínai Hszüang Can utazó korabeli beszámolóit, valamint Marco Polo XIII. századi leírását tekintette alapul. Ezeket kiegészítette a helyiek által hallott információkkal. Az első útja során megtalált néhány homokba temetett várost, Loulant, Mirant, amivel kivívta a tudományos körök elismerését. Legsikeresebbnek második útja tekinthető (1906–1909), amikor a tunhuangi sziklabarlangoknál ismeretlen írásos emlékeket talált, melyek a hajdani civilizáció fejlettségére utaltak. Stein kutatásával nyilvánvalóvá vált, hogy a selyemút menti településeken virágzó államok éltek, amelyek több világvallást, mint a buddhizmus, kereszténység is ismertek. Stein három belső-ázsiai expedíciójával feltárta a selyemút gazdag városainak maradványait, illetve azonosította az ókorban használt útszakaszt is, sőt régen elfelejtett indoiráni népek írásos és tárgyi emlékeit is megtalálta.
Páratlan történelmi dokumentumokat tárt a tudományos világ elé, másrészt újból feltérképezte a Kínát a Nyugattal összekötő régi karavánutat és annak jelentős megállóhelyeit, városait. Méréseivel, fényképeivel nagymértékben sikerült előmozdítania a földrajz tudományának fejlődését is. Második útja után Angliába visszatérve megkapta a Brit Földrajzi Társaság nagy aranyérmét, több egyetem is díszdoktorává avatta. 1912-ben az angol király lovaggá ütötte. Egyetlen számára fontos országban késett elismerése: Magyarországon, ahol az Akadémia csupán külső tagjává választotta. Egyedül a Magyar Földrajzi Társaság értékelte munkáját, kitüntetéssel honorálták a nagy magyar fáradozását.
Már idősebb korában, expedícióit maga mögött hagyva, tért vissza kedvenc témájához, Nagy Sándor hadjáratainak rekonstruálásához. A második világháború idején a harcok helyett Stein nagyszabású terven gondolkozott: a szinte ismeretlen Afganisztán kulturális emlékeit, illetve a selyemút déli szakaszát kívánta feltárni, és ott megtalálni India és Elő-Ázsia történelmi kapcsolatainak nyomait. Gyermekkori álma akkor teljesedett be, amikor idősen, 80 évesen engedélyt kapott az afgán kormánytól arra, hogy kutatásokat végezhet. Sajnos azonban, Afganisztánban való érkezése után egy héttel Kabulban meghalt. A világhírű tudóst utolsó expedíciója színhelyén, az afgán fővárosban temették el, sírja remélhetőleg még megtalálható.
Bár a magyar tudományos élet sohasem ismerte el olyan magas szinten, mint a külföldi tudományos körök, azért Stein Aurél végrendeletében nem feledkezett meg hazájáról. Könyvtárát, feljegyzéseivel, fotóival a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta, arra az intézményre, amelyet gyermekkorában gyakran látogatott, és ahonnan tudásának alapját szerezte. Jelentős vagyonából alapítványt hozott létre, amely a Kelet-kutatókat, elsősorban a magyar származásúakat támogatta. A világhírű tudós emlékét azonban a magyar tudományos körök máig nem ápolják, sőt, sírját eddig egyetlen magyar szervezet sem kereste fel. Az afgán földön elhunyt tudós érdemei ellenére sem kapott méltó helyet a magyar tudománytörténetben.
Hamis bankjegyek áraszthatják el az országot
