Bomba és kenyér a harctéren

Egyes nyugati politikusok azt hangoztatják, hogy a Nyugatnak nem az iszlám, csupán az iszlám szélsőségesek okoznak problémát. Tizennégy évszázad történelme tanúskodik erről másképpen” – ezeket a sorokat hét évvel ezelőtt vezette papírra Samuel P. Huntington neves amerikai társadalomtudós a később világhírűvé vált könyvében, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulásában, de aktualitásához a mai napig sem férhet kétség. A szeptember 11-i események után valóban úgy tűnik, hogy a világ radikálisan átrendeződik. A hosszú repülőutak torokszorító élménnyé válnak, ahol az utasok egymást figyelik, és mentálisan próbálják kiszűrni a potenciális terroristákat. New York városában üresen robognak a metrószerelvények, a híres Lincoln Tunnel (alagút), amely Manhattant köti össze New Jerseyvel, már hetek óta zárva van, és a szigetet New Yorkkal összekötő hidakon csak egy sávban közlekednek az autók. A postahivatalokban védőkesztyűvel dolgoznak, és a város utcáin már-már megszokottá válnak a páncélozott harci járművek őrjáratai. A kérdés valóban az, hogy az, ami történt, csak egy relatíve elszigetelt, habár félelmetes hatékonysággal megszervezett csoport tevékenysége-e, vagy egy olyan jelenség, amely hosszú távon civilizációs konfliktusokhoz is vezethet.

George W. Bush elnök – aki szűk másfél hónap leforgása alatt egy egészen más emberré vált – és tanácsadói azon fáradoznak, hogy a szeptemberben kirobbant események sorozatát az iszlám szélsőségesek számlájára írják, és gondosan ügyelnek arra, hogy a vallást ne keverjék bele a háborús retorikába. Az utóbbi azonban egyre problematikusabbnak tűnik, hiszen Amerika alig egy éve megválasztott elnökének úton-útfélen szembe kell néznie azzal a gyűlölethullámmal, amely az iszlám világból Amerika partjai felé söpör. Az elnök érezhető megdöbbenése az amerikai sajtó szerint két dolgot is jelenthet: az egyik az USA vezetőjének naivitását az iszlámmal szemben, a másik pedig az elnök Amerika jóságába vetett töretlen hitét. Az a republikánus elnök, aki a választások előtt még a szövetségi kormány bürokráciáját támadta lankadatlan vehemenciával, most új szövetségi hivatalokat alapít, milliárdokat fordít az afganisztáni háborúra, és nem törődik azzal, hogy a központi büdzsé öt év óta először a vörös (veszélyes) zónába süllyedt. Ez utóbbi miatt azonban még az ellenzéki demokraták sem aggódnak túlságosan. Javukra legyen mondva, egy emberként zárkóztak fel Bush mögé. Al Gore egykori alelnök és a múlt évi választás nagy vesztese kijelentette: „Bush elnök az én elnököm és katonai vezetőm, őt követni minden amerikai polgár erkölcsi kötelessége.” Bush eltökéltségét csak megerősítik a népszerűségi mutatók, amelyek egy csaknem hihetetlennek tűnő 86 százalékos támogatást regisztráltak még november elején. Elemzők azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy Johnson elnök idejében, a vietnami háború kezdetén is hasonlók voltak az arányok, majd később, a konfliktus kiterjedésével meredeken zuhantak lefelé. A mostani elnök és vezérkara azonban, ellentétben Johnsonnal, már szeptember 11. után felhívta a figyelmet arra, hogy az afganisztáni harc hosszú és küzdelmes lesz, és akár évekig is eltarthat. Ennek jegyében Bush népszerűsége az amerikai nép eltökéltségének is bizonyítéka.
Veszély esetén még egy tökéletesen működő demokráciában is kell lennie egy olyan karizmatikus egyénnek, akinek vezetésében megbízik a társadalom túlnyomó többsége. George W. Bush, úgy tűnik, képes mindezeknek az elvárásoknak maximálisan megfelelni.
A nyugati világ – legalábbis a háború kezdetén – teljes mellszélességgel sorakozott fel Amerika mögött, de az utóbbi időben felerősödőben vannak a disszonáns hangok, különösen az európai baloldalon, elsősorban Németországban, ahol a Zöldek, Roth asszony vezetésével egyre élesebben támadják az amerikai elnököt. Az egyetlen kivétel talán az Egyesült Királyság Tony Blairje, aki az ideológiai különbségeket félretéve Bush megbízható szövetségese maradt. Magyarországon, habár a polgári kormány messzemenő támogatásáról biztosította az USA-t, már csak idő kérdése, mikor fogja követelni a baloldali ellenzék, hogy a kormány revideálja álláspontját Afganisztán ügyében, ahogyan tették 1999-ben, Belgrád bombázásakor is.
A háború új megvilágításba helyezte az úgynevezett felszabadító mozgalmak (IRA, csecsen lázadók) aktivitásainak megítélését is. A terrorizmus és a függetlenségi harc közötti záróvonal elmosódni látszik, és a nyugati világ, elsősorban az USA sokkal kevésbé toleráns ez ügyben, mint szeptember 11. előtt. Ez az új politikai attitűd elsősorban az Ír Felszabadító Hadsereget sújtja, amely ez idáig a mindenkori amerikai kormány csendes jóindulatát tudhatta maga mögött.
Az IRA pechére – nem sokkal a WTC lerombolása előtt – három aktivistájukat elfogták Columbiában, ahol kábítószer-kereskedelemmel is vádolták őket. A New York-i esemény csak olaj volt a tűzre. Az IRA belement egy sebtében kötött alkuba az angolokkal, és megkezdte csapatai lefegyverzését. A sors iróniája azonban a csecsen felkelők „státusa”. Röpke pár hónapja még ünnepelt kedvencei voltak Amerikának, akik borsot törtek Putyin orra alá. Manapság kevés szó esik róluk, hiszen amikor Putyin kijelentette: Amerika támogatásáért cserébe a csecseneket is nyilvánítsák terroristáknak, a másik oldalról ellenvetés nem érkezett. A történethez hozzátartozik, hogy Izrael is el akarta fogadtatni a nemzetközi közvéleménnyel a palesztinok terroristává minősítését, de ehhez még az amerikaiak sem járultak hozzá. A Palesztin Felszabadítási Front is kényes helyzetbe került azonban, amikor Oszama bin Laden rájuk hivatkozva tört pálcát az USA felett.
„A Nyugat számára nem az iszlám fundamentalizmus jelenti az alapvető problémát, hanem maga az iszlám, ez az eltérő civilizáció, amelynek népei meggyőződéssel hirdetik kultúrájuk felsőbbrendűségét” – ismétli Huntington a kezdetben leírtakat. Az áthidalhatatlan ellentét oka elsősorban a vallás. Az iszlám a politikát és a vallást elválaszthatatlannak tartja, szemben a nyugati demokráciák államot és egyházat elválasztó jellegével. A két vallás azonban több helyen hasonlóságot is mutat. Mind a keresztény, mind az iszlám vallás monoteista (egyistenhitű), valamint egyetemesen üdvözítő értékeket képvisel, amelyben nagy szerepet játszik a „hitetlenek” megtérítése is. Természetesen a kereszténység már meghaladta a keresztesháborús időket, de az iszlám a mai napig végtelen gyűlölettel viseltetik a nem hívőkkel szemben. Ehhez még hozzájárul az a nyugati felsőbbrendűségi tudat, amely fenntartja az iszlám országok belső ügyeibe való beavatkozás jogát is. Ez egy olyan mértékű kulturális rasszizmus, amelyet az iszlám világ mindig megalázónak érzett.
A kérdés tehát az, hogy csak a fundamentalisták fenyegetik-e a nyugati világot, vagy eljött az idő, amikor a csatatéren civilizációknak kell egymással megküzdeniök? Bármi is legyen az igazság, tény, hogy a Nyugatot egy ilyen jellegű civilizációs konfliktus teljesen készületlenül érné. Az amerikai elnök nem győzi hangsúlyozni, hogy a háború nem az afgán nép vagy az iszlám vallás ellen folyik, hanem a szélsőségesek megbüntetése a cél. Azonban egy olyan háborút, ahol az egyik fél úgy küzd, hogy előbb bombákat, majd kenyeret szór szét a harctéren, nehéz (ha nem lehetetlen) sikerre vinni.
A szerző politológus