Búcsúzik a kapitány!

Illés Sándor
2001. 12. 01. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mit gondolsz, most merre járhat? – tekint rám a feleségem riadtan. Behunyom a szemem, és csak később válaszolok, kisebb-nagyobb szüneteket tartva, mint aki nagyon eltűnődik. „Hogy merre járhat? Nézzük csak!…” – teregetem magam elé a térképet. „A múltkorjában Madagaszkárról írt. Jelezte is, hogy továbbmegy a hajójuk… Megnézted az időjárás-jelentést?” Most a feleségem hunyja be a szemét, és úgy rebegi: „Igen. Meleg idők járnak mostanában arrafelé… Ott nyár van… Emlékszel még azokra a régi, fűszeres nyarakra? Amikor még ő is velünk volt, és fogta a kezünket…”
Heves mozdulattal lesöpröm az asztalról a térképet, vége a hazug játéknak! Amerre a kisfiunk jár, oda már nincs földi térkép. Itthagyott bennünket, de mi nem akarjuk elfogadni ezt a szörnyű valóságot, úgy emlegetjük, mintha még mindig élne, és távoli nagy óceánokon hajózna. Járta a világot, nagy óceánjárókon zongorázott, fehér zongorája volt, fekete frakkja, s vékony ujjai lepkeként röpködtek a billentyűk fölött. Mozart. Chopin.
Gyermekkorában mindig én vittem sétálni a pesti Duna-partra. Leültünk a rakpart lépcsőjén, órákig elnéztük a hajókat és a felröppenő sirályokat. Emlékszem, egyszer arra kért, hogy nagy vizekről meséljek. Messze tengereken bolyongtunk képzeletben, amikor hirtelen megdördült az ég fölöttünk. Komor felhők gyülekeztek. Félelmetes hullámok keletkeztek a Dunán. Ekkor felugrott, átkarolta a térdem, és sírni kezdett. „Féltelek, kapitány! Ne engedd el soha a kezem! Szoríts magadhoz!” Ölbe kaptam, és sírva hazaszaladtam vele.
Azóta kapitánynak nevezett engem, s amikor hosszú, nagy útjai előtt elbúcsúzott tőlem, mindig megígértem neki, hogy fogom a kezét. Hogy soha el nem engedem. Most elragadta a halál. Egy éjszaka, amikor elnyomott az álom, és nem tudtam rá vigyázni. Ülünk azóta a nagy csendben, fogjuk egymás kezét a feleségemmel, és hazudunk, áltatva önmagunkat. Azt játsszuk, hogy várjuk. Talán újra betoppan majd viharos örömmel. Ha megszólal a lakásban a telefon, mindketten a kagylóért kapunk. Aztán némán letesszük. Nem ő jelentkezett, mert ahol most ő van, nincs telefon. És talán zongora sincs! Az volt az utolsó kívánsága, hogy leüljön még egyszer a zongora elé a kerek székre. Chopint szerette volna eljátszani, de már erőtlen volt hozzá a keze. Elcsuklott a zongora. Sírva búcsúzott tőle.
A múlt esztendőben halálos betegen feküdtem a kórházban, értem jött akkor, elvitt magához mátyásföldi lakására, egész éjszakán az ágyam szélén ült, és azt mondta, amikor olykor-olykor felriadva rápillantottam: „Fogd meg jól a kezem, kapitány, s akkor talpra állsz. Neked még nem szabad meghalnod…”
Neki kellett előbb elmennie, milyen kegyetlen a sors, amikor a szülővel temetteti el édes gyermekét! Könnytől nehéz pillákkal hallgatjuk kazettáról egyik hangversenyét, mintha hozzánk beszélne! Vagy ez is csak képzelet? Kirakjuk magunk elé régi fényképeit. Ez Mexikóban készült róla, emez Alaszkában. Mindegyiken mosolyog. Mindegyiken nekünk üzen, az anyjának és a kapitánynak, aki örökké fogja a kezét. Megígérte.
Aztán újra felberreg a telefon, ki tudja, már hányadszor, de most nem nyúlunk a kagylóért. Úgyse ő jelentkezik. Vagy mégis? Lehet, hogy ő hív bennünket? Összekapaszkodunk a feleségemmel, a mamára gondolok irigykedve, mert vele van az unokája. Talán csak nem ő hívta?
Az élet valósága mindennél kegyetlenebb. El kellene zárni ilyenkor az álmokat, a fényképeket, a kazettákat, le kellene csukni a zongora fedelét, és keresni valami erős kapaszkodót, mert különben elmerülünk a feneketlen sötétségben.
Kutatok, matatok szinte megszállottan egy fiókban, magam sem tudom, mit keresve, amikor előkerül egyik régi levele. Dél-Afrikából írta még, három esztendővel ezelőtt, hogy ott mindig nyár van. Nekünk meg sose lesz többé nyarunk, elvitte magával, mert ő volt nekünk a nyár.
Ülünk torkig merülve a csendben. Ilyenkor beszélni se szabad, mert olyanok a szavak, akár a mérgezett nyilak. Vagy a kígyómarás. Ülünk csak fuldokolva a semmiben, és Rá gondolunk.
Búcsúzik a kapitány! Nélküled ugyan csak keserű gályarab, aki nemsokára elindul Hozzád, csak a kedvező szeleket várja, készen már a bárkája. Messzi égi kikötő öblében találkozunk majd, tarisznyámban viszek Neked anyád sütötte házi tepertős pogácsát, azt nagyon szeretted.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.