Buddha és egy adag Churchill

Mondják: a vegyi fegyver a szegények atombombája. Nos, az efféle szegénység jóléttel nem gyógyítható. A terrorizmus gyógyszere a csapásterápia, a mérlegelő, hatékony erőszak. Egy jó adag Churchill.

Mennyit fogyaszt egy Buddha-szobor? Ha szociológiai mélységekbe kívánunk alábukni a szeptember 11-i terrorakció magyarázata kapcsán, úgy legelébb ezt tisztázzuk. Hogy mennyi egy Buddha-szobor fogyasztása. De miért is egyé? Inkább kettőé. Mennyit fogyasztott vajon a két bamijani Buddha-szobor? És benzint fogyasztottak-e, avagy valami mást? Hány liter benzint, hány liter kólát, hány hamburgert fogyaszthatott el vajon a két bamijani Buddha-szobor? Mert ha igaz – amint egyesek állítják –, hogy a két torony elleni terrorakció valamiféle forradalom, a szegény, kisemmizett, félgyarmati Dél mégoly barbár lázadása a jómódú, imperialista, globalizált Nyugat ellen, akkor előbb tisztázni kellene, hogy mit vétettek szegény Buddhák. Tisztázni kellene, hogy miképpen voltak életükben fogyasztóiak, nyugatiak és gazdagok. Méltók a halálra.
Na már most szerintem a buddhisták sem fogyasztanak éppenséggel sokat. A Buddha-szobrok pedig a buddhistáknál is kevesebbet fogyasztottak. Igaz, nagyok voltak. Kihívóan nagyok, akár az ikertornyok. Meglehet, ez lett a vesztük, mind a kettejük veszte.
Tisztelt Észak–Dél, Dél–Nyugat konferencia! Szíveskedjék észrevenni, hogy a közép-keleti vahabita düh nem a Nyugatra, nem is az Északra, hanem a spirituális Távol-Keletre mérte az első csapást. A bálványdöntögető tálib düh elsőül nem az ikertornyokra, hanem az ikerbuddhák ellen indított megsemmisítő támadást. Ha viszont a buddhista kolduló barát és a menedzser egyként áldozata annak a valaminek, ami támad, akkor innét fogva a szociológiai és ökológiai interpretációk tarthatatlanok. A két bombásított Boeing még virtuálisan sem üzenethordozó. Közvetve sem üzeni, hogy alsó egymilliárd kontra felső százmillió, s a fenntartható fejlődésnek vagy a kyotói szerződésnek sem allegóriája. Az európai értelemben gondolt rendszerkritikához semmi köze.
Ez nem az a történet, hogy „de szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni”. Ez nem az a történet, hogy kinn a bárány, benn a farkas, benn a kuglóf, kinn a suttyó. Ez a történet sem József Attilára, sem Móra Ferencre nem tartozik. Itt korántsem arról van szó, hogy a végletekig elcsigázott kisfiú, miután üvegpisze orral bámulta, hogy mi is van ott, a kirakatüveg mögött benn, végül betört oda. Szó sincs itt valamiféle megélhetési bűnözésről, lelki s testi szegények természetjogszerű lázadásáról, indulatról, kipattant szükségszerűségről.
Ami történt, az nem indulat által történt, hanem előre megtervezett, fondorlatos módon, a történet öngyilkos hősei pedig többségükben nem szegénylegények voltak, hanem, ha fogalmazhatok így: középkáderek. Oszama bin Laden se Rózsa Sándor. Ellenkezőleg. Az ő helye gazdaságilag Soros György, Bill Gates, a Forbes-milliárdosok közt van, azzal a különbséggel, hogy Soros György és Bill Gates megküzdött a vagyonért, a semmiből indultak, igaz, nem rossz háttérrel, míg Oszama bin Laden beleszületett a jóba. Ő tehát, ha úgy vesszük, egy gazdag arisztokrata. S van egy passziója, pechünkre, a terrorizmusosdi. A dúsgazdag olajmilliárdosok és szultánfik passziói többnyire kevésbé közveszélyesek, bár, tegyük hozzá, nem kevésbé költségesek. A brunei szultán testvére például több mint húszmilliárd dollárt szórt szét a legkülönfélébb őrültségekre, szerepelt a menükártyán carrarai márvány Olaszországból, luxuskocsik, ékszerek, egyszóval semmi eredeti dolog. Szaddam Huszein fia is rajong a sportkocsikért, s a versenylóban, illetve jachtban gondolkodó újgazdagoknak avagy épp örökösöknek se szeri, se száma. Las Vegas és Monte-Carlo éjszakánként tőlük hangos. A nevük nem fog fennmaradni, a társasági rovatokon kívül a kutya se kíváncsi rájuk, az általuk elpancsolt pénzből mellesleg talán meg lehetne menteni a trópusi őserdőket, talán az ötmillió egyetemista országává lehetne varázsolni Szudánt – vagy sem –, de legalább ártalmatlanok. Mulasztók, s mint ilyenek, nem ártatlanok, hisz nem teszik a jót, ám a rosszra sem méltóak, így hát ártalmatlanok. Nem sok vizet zavarnak. Oszama bin Laden is egy volna közülük a nagy Las Vegas-i éjszakában, ha nem támad föl benne a küldetéstudat. Ha nem dönt úgy, hogy ő bizony mást játszik, mint a többiek. Ha nem megy Afganisztánba, az igazhitűek közé.
Ma már létezik utazási iroda, mely a kalandvágyó kuncsaft részére jó pénzért élethű csöveshétvégét biztosít Londonban, eredeti kartondobozzal meg flaska borral. S bizony, akad kereslet az efféle szolgáltatásra. Hasonló kereslet mozgatja a jóléti társadalmakban oly népszerű túlélő vetélkedőket és valóságshow-kat. Mi azt is megtehetjük, hogy szegények vagyunk, azt is megtehetjük, hogy szigetlakók vagyunk. Szerepjáték. Oszama bin Laden, gazdag fiú lévén, megtehette, hogy adózzék passziójának és próféta legyen. A küldetéstudat éppúgy szenvedély, akár a drog. Az, hogy Oszama bin Ladenből vezető szegény lehetett, ha fogalmazhatok így: osztálykiváltság. Ahogy háborús filmet sem célszerű a fronton forgatni, úgy a vezérszegények közt is kevés az igazi szegény. Marx se volt szegény, Pol Pot pedig diplomás emberként szabadult rá Kambodzsára Franciaországból. Meglehet, Oszama bin Laden egyfajta mohamedán Szent Teréznek tételezi magát, s úgy érzi, egy ő a szegények közül, de valójában inkább hasonlít az álszegény luxusturistához, mint Szent Terézhez. Igaz ez még akkor is, ha ő – ellentétben a hazatérő álszegényekkel – a nagy kaland színhelyén maradt. Rövid az éjszaka, ne menjünk még haza…
Na már most persze Oszama bin Laden egy adott személy, s az al-Kaida egy adott terrorszervezet. A WTC elleni terrorakció üzenetértékéhez váltig ragaszkodók még mondhatják: „Nem véletlen, ki lesz megtéveszthető. A viktimológia, ugye. Friderikusz-show nincs Kontrax nélkül, Hitler sincs első világháború és nagy gazdasági válság nélkül, az Oszama bin Ladenek és al-Kaidák hálójába is a nyomor hajtja a tömegeket, a megtévedt valódi szegényeket. Önsorsrontás és rossz sors együtt jár.”
Csillogó féligazságok ezek – vagy egészen azok –, mégsem tudnak lenyűgözni. Nem elégítenek ki, nem győznek meg, valahol nekem sántítanak. S ismét Buddha okán. Mert ha ennyi a megoldás, ha „halált virágzik most a türelem”, ha „álmodik a nyomor”, ha szükségképp terrorizmust álmodik, izzad magából ki a nyomor, romlás virágai, ha szükségképp önsorsrontásba és közveszélyes bűnbe torkollik a rossz sors, a rossz sor – akkor vajon hol késnek a buddhista terroristák? Előbb a kérdés úgy hangzott: Mennyit fogyaszt egy Buddha-szobor? Most pedig az a kérdés, hogy hol vannak a buddhista terroristák? Hisz hány millió buddhista nyomorog a rizsföldeken? Ők is megindulhatnának toronyiránt. Meglehet, felületes újságolvasó vagyok, de én a magam részéről még sohase találkoztam olyan fejléccel, hogy Buddhista terroristák bombafenyegetése. S hol vannak az indián terroristák? A xiu, navajo vagy hopi terroristák? Pedig hát őnekik aztán istenigazából volna miért haragudniuk Amerikára.
Százmilliók éheznek és nélkülöznek anélkül, hogy szociális helyzetük terrorizmusba konvertálódnék, és tömérdek kisemmizett, megalázott, a progresszió oldalvizére került közösség van, amely mégsem teremtette meg a maga terrorista Gólemeit. Másfelől ellenpéldaként ott az északír és a baszk terrorizmus, az IRA és az ETA. Mind Észak-Írország, mind Baszkföld a kolbászból font kerítés jobbik felén fekszik. Egy ír katolikus avagy egy spanyolországi baszk életszínvonala nem említhető a palesztin menekültekével s az afgán földművesekével egy napon. Spanyolország és Nagy-Britannia jóléti EU-állam. Tengersok pénz kellene ahhoz, hogy a palesztin menekültek és az afgán földművesek egy spanyolországi baszk avagy egy északír katolikus brit állampolgár módjára éljenek. Ha Spanyolországban és Nagy-Britanniában a jólét nem vezetett szükségképp a terror pacifikálásához, miért gondoljuk akkor, hogy a szociális feszültségek oldása nyomán csiribí-csiribá majd megszűnik az iszlám terrorizmus? Miért gondoljuk, hogy elég pusztán csak felhozni „őket” a „mi” szintünkre, s tüstént szent lesz a béke, többé nem kell aggódnunk majd holmi kósza repülőgépek miatt? Ez önámítás, önbecsapás.
A bamijani Buddhák elleni terrorakció, a buddhista, xiu és hopi terrorizmus nemléte, továbbá a baszk és északír terrorizmus léte, továbbá a terrorizmuson belül az iszlám terrorizmus túlsúlya nekem azt sugallja, hogy valójában a terrorizmus egy rossz konfliktuskezelési mód, melynek sokkalta több köze van a terrorteremtő közösség tudati állapotához, kulturális önképéhez, identitásához és világképéhez, mint az illető közösség szociális helyzetéhez. Nagyot csalódhatunk még, ha a jólétre mint a terrorizmus feltétel nélküli ellenszerére tekintünk. Mondják: a vegyi fegyver a szegények atombombája. Nos, az efféle szegénység jóléttel nem gyógyítható. A már manifesztálódott, kifejeződött, vagyis rosszindulatúvá vált terrorizmus gyógyszere a csapásterápia, a mérlegelő, hatékony erőszak. Egy jó adag Churchill. És nem a chamberlaini homeopátia. Bizonyos előrehaladott, rosszindulatú folyamatok csak erőszak által megállíthatók, bármennyire is ódzkodjanak ettől az értékek felkent őrzői. Ez persze csak a manifeszt terrorizmusra igaz. Mivel a terrorizmus egy rossz konfliktuskezelési mód, a megelőzésben már szerephez juthat a nem chamberlaini arcélű szelídség, a különböző kultúrák, attitűdök és habitusok közti párbeszéd. Be jó is volna, ha fordítóirodát nyitna egy nap Jeruzsálemben a Szentlélek. Ha szólhatnánk nyelveken. Ha nem csak szót szóra tudnánk lefordítani, de az értelmet is egymásra. Bizony, bizony, a tökéletes fordítás volna a várt, sorsfordító nagy fordulat. Addig viszont még érdemes kicsomagolni a hotelszobában. Fő, hogy a vendég otthon érezze magát.