Mégis, az azóta megtett út bizonyítja, hogy a nagyhatalmak viszályának fordulataként visszanyert közép-európai függetlenséggel akartak és tudtak élni a térség népei. A demokrácia, miképp a piacgazdaság is, kibontakozott ezekben az államokban, a politikai kultúra pedig lassanként – a generációs törvényszerűségek szabta tempónál természetesen nem gyorsabban – az igényesség és professzionalizmus felé mozdul el, miközben erejét veszti a „öreg gárda”. Bárhogyan is történt, bármilyen történelmi hibát is vétettek – ha vétettek egyáltalán – az akkori vezetők, George Bush és Mihail Gorbacsov neve fémjelzi azt az időszakot, amikor hosszú idő elteltével ismét kezükbe vehették sorsuk irányítását a térség sokat próbált és sokat szenvedett társadalmai. Történelmi ikonok ők, s mint ilyenek, megérdemlik, hogy a térség népeinek kitüntetései ékesítsék mellkasukat.
Az idő azonban nem állt meg, hiába zavarja meg a népek időérzékét egy-egy nagy fordulathoz kötődő, izgalmakkal teli időszak. Az ismét mozgástérhez jutott országok döntéseikkel jelentős részben felelnek immár saját sorsukért, ám újdonsült kihívásokkal és soha nem látott világtendenciákkal kell szembesülniük, amelyek sokszor csak a „tömeggel való sodródást” teszik lehetővé. Paradox módon Közép-Európa akkor nyerte vissza szuverenitását, amikor a világpolitikai folyamatok miatt a fogalom átértelmeződött, és tagadhatatlanul veszített a jelentőségéből.
Az idősebb Bush fia vezette Egyesült Államok ma Magyarország legfontosabb stratégiai szövetségese. Bármennyire is kézenfekvő, hogy ezt a kapcsolatot tipikus, pesszimista, közép-európai „nagyhatalom – nagyhatalom, egyre megy”-elv alapján a tíz éve kimúlt szovjet relációhoz mérjük, be kell látnunk, hogy ez nem lenne igazságos. A legfontosabb – ahogy arra a kitüntetést fogadó beszédében az idősebb Bush is utalt –, hogy megőrizzük méltóságunkat, mivel így mi magunk is el tudjuk hinni, hogy nem egy „nagy testvér” szárnyai alatt éljük mindennapjainkat.
Nem lesz a-dó-e-me-lééés!
