Egy erdélyi vadász, Ujfalvi Sándor

Az erdélyi emlékiratírók legjobb hagyományait követte Ujfalvi Sándor. Műve, amelyet 1854–55-ben vetett papírra, méltó folytatása Bethlen Miklós, Kemény János és Apor Péter munkásságának.
A világ, amelyet írónk bemutat, a XIX. század első felének rohamosan változó Erdélye. Régi neves és nemes famíliák, Bethlenek és Wesselényiek, Kendeffyek, Mikesek és Ujfalviak élnek, gazdálkodnak és – főként – vadásznak a feljegyzések lapjain. Egy tovatűnő, patriarchális életforma képviselői, ha úgy tetszik: mind egy-egy „erdélyi Don Quijote”, nemes lovag, aki körül azonban már egészen megváltozott a világ, s ők maguk is mintha nem a jelenben, hanem inkább a félmúltban tevékenykednének.
Szerzőnkben, aki még maga is részese a többnapos vadászatoknak, lakomáknak és mulatságoknak, nosztalgia él a múlt eme rusztikus és impozáns képviselői iránt. Ámul nagyszerű tetteiken, ugyanakkor azt is érezteti, hogy a talaj lassan elfogy a talpuk alól. Látja és láttatja, hogy az udvarházak, kastélyok és táblabírák világa egyre jobban elmerül az emlékezetben…
1931-ben Pest-Budán találjuk Ujfalvi Sándort. Tizenegy éve nem járt a fővárosban és meglepetten konstatálja az itteni sokadalmat. Feleségével kisétál a Váci utcán át a Duna-partra. Mindkettejüket lebilincseli a város fejlődésének itt, egyetlen panorámaképben látható változása. Másnap kiszekereznek Rákosra, ahol lóversenyt tartanak. Wesselényi Miklós bemutatja Széchenyi Istvánnak is, aki estére meghívja a Nemzeti Kaszinóba. Itt kicsit „vadócnak” érzi magát – mint írja – „a sok cifra vendég s nagy nyüzsgés” miatt. Látja a „sokpénzű” Rotschildet, Marmont francia tábornagyot meg az urakon kívül sok huszárt és német katonatisztet. Nem igazán érzi otthon magát e tarka kompániában, de belátja, hogy szükség van a kaszinóra, „hála szerzőjére és siker követőire…!”
Később látványos képet fest a Duna-part eleven életéről. „…a Dunán nyüzsgő kereskedő hajók szemlélésére menénk. Itt nagy mozgás vala, ami figyelmünket nagymértékben elfoglalá. Az egyik hajót rakták, a másról kiszállíták terhét, az egyik indult, meg mások érkeztek. A kereskedés nagyszerű jelenetei mindenfelé. Bámulva s örömmel nézém soká, de csakhamar búsan gondolék a kereskedés s jobblétnek csupa reményétől is megfosztatott Erdély-hazámra…”
Ezután meglátogatja régi barátját, Döbrentei Gábort, akinek „kedélyén s hangulatán sok változást tapasztalék: különcség s hipochondria válták fel hajdani szép társalgását. Másoktól is hasonló észrevételeket hallék, s hogy a közvélemény előtt sokat vesztett. Döbrenteinél ez nemzeti veszteség is: miután hazafiú buzgalma s munkássága után nagy érdemeket szerzett volt magának…”
Ezután Ujfalvi Sándor és felesége Székesfehérváron át Balatonfüredre utazik, ahol találkozik a költő Kisfaludy Sándorral. Kedves neki a „helikoni poéta”, aki az erdélyiekhez hasonlóan kicsit a múltban él. „Mily szent, mily kedves név! Összekötve vele annyi nagy emlék, annyi ábránd, annyi tündéri kép a lovagi szép előkorból, annyi derű és ború, szerelem és fájdalom…”
Visszatérőben aztán Füredről és Sümegről, ismét Pest-Buda felé fordítják szekerük rúdját, ahol „epemirígy-járvány” tombol. Itt újra felkeresik Széchenyi Istvánt. „Nemzetem fejlődésének hévmérőjét most kizárólag tartja kezei közt” – írja. Széchenyi hosszasan fejtegeti erdélyi barátjának „nagyszerű nézeteit”, melyek „mint iránytű jelölendik ki ezután teendőimet…” Amiből látható, hogy Ujfalvi tudja: Erdélyben is tenni kellene végre valamit az új idők szelleme jegyében.