Én nem tudom...

Én nem tudom, érdemes-e akár ellenszenvező, akár egyetértő figyelmet fordítani a Heti Hetesre. Gondolom – s ez természetesen a magánvéleményem –, ez a műsor ugyanabba a kategóriába tartozik, mint az egész magyar kabaré, amely – hogy szemléletes kifejezéssel éljek – nyögve nyelős, bár anno, a szocializmus fénykorában reá épültek családi szilvesztereink.
Sokan nézik a Heti Hetest valószínűleg, én nem tartozom közéjük, olykor egy-egy pillantást vetek rá véletlenül, ilyenkor elkapom a képernyőről a szememet, mint más köznapi esetben is egy-egy látványról, ami ízlésvilágomban traumát okoz. Ebben politikai meggyőződésemnek nincs szerepe, valamikor az MDF-idők vége felé a kormánypárti kabarétól is megundorodtam, az egésznek nincs jelentősége: van, aki szereti a grízes tésztát, van, aki nem.
Sőt azt is átérzem, hogy hivatásos jópofának lenni roppant nehéz és megerőltető. Ezért aztán a kabaré mesterei közül némelyek szemet vetnek komoly erkölcsi és filozófiai kérdésekre, s önmagukat kultúrtényezőként kezelik. Természetesen tudomásom van arról, hogy a Heti Hetes szereplői nem mind humoristák, általában a média világában ismertségre szert tett figurák, akiknek a közhiedelem szerint jól vág az eszük és gyorsan pörög a nyelvük, s a maguk területén kétségkívül tehetségesek és sikeresek. Közülük többet úgynevezett tévészemélyiségnek tekinthetünk, sztárnak, ha így jobban tetszik, de mindegyikükre jellemző a dzsoli dzsókerség: bármilyen szerepkörbe behelyettesíthetők.
Verebes Istvánra életemben akkor figyeltem fel először, amikor még az Antall-kormányzat idején egy cikket írt valamelyik lapban, s közölte, hogy eddig toleráns és türelmes volt, de ami sok, az neki is sok, itt lábbal tiporják a demokráciát, és Isten helyett a szélsőjobb lelke lebeg a vizek fölött. Mérsékelt és latolgató szerepet játszott, ezt az attitűdjét – tudomásom szerint – azóta sem adta fel, nyilván érzi, hogy ez kedvező, rokonszenves pozíció, innen kiindulva indulatkitörései is hitelesnek vélelmezhetők. Most a Heti Hetesre vetett szomorkás pillantásom röpke ideje alatt a szokott társaság (Friderikusz tagadhatatlan géniuszával kiegészülve) szóba hozta, hogy Medgyessy Pétert és Kovács Lászlót az ’56-os mártírok nyughelye előtti kegyeletük lerovása közben kifütyülték és tiszteletlen szavakkal illették. Verebes – az általam velük töltött rövidke idő alatt – ehhez azt a megjegyzést fűzte, hogy nálunk mindig a jobboldal fütyül és kelt botrányt. Verebes ebben téved, vagy rövid az emlékezete. 1992-ben a barcelonai olimpiáról hazatérő sportolókat köszöntő Antall Józsefet a mindig mérsékelt baloldal által feluszított (netán felbérelt) társaság kifütyülte a sportcsarnokban, s megpróbálta beléfolytani a szót. (Sőt félő, hogy ugyanez Orbán Viktorral is megtörtént hasonló – sporttal kapcsolatos, tehát nem politikai – helyzetben.) A villámgyorsan halálra sértődő Göncz Árpáddal ellentétben Antall – politikushoz illően – végigmondta beszédét, de ez mit sem változtat azon, hogy ott a toleránsok randalíroztak, korántsem olyan vitatható helyzetben, mint amikor a szocialisták ’56 emléke előtt tisztelegnek.
Tehát midőn Friderikusz ehhez azt a szellemességet fűzte (elnézést, ha nem tudom pontosan idézni), hogy kis országnak csak egy csőcseléke van, szintén tévedett. Bár én nem szeretnék csőcselékről beszélni: minimum kétfajta radikális embercsoportról van szó, s az egyik kétségkívül baloldali. Medgyessyt és Kovácsot idős, megbántott emberek fújolták, s az is némi fényt vet a demokratikus viszonyokra, hogy a szocialista kormányzás idején az ’56-os emlékhelyeket koszorúzó Horn Gyulát senki nem fütyülte ki. (Senki nem merte talán?)
Egyébként, hogy a csőcselék kifejezés ’56-tal bármilyen távoli kapcsolatban használódjék is, jól hangzik-e Friderikusz politikailag korrekt szájából, én nem tudom...