Fecskék, denevérek, egy világváros vendégei

Nyáron a Duna hullámai fölött csapongó sirályok meg az Ördög-árok torkolatában a hullámon bukdosó tőkésrucák, ősszel viszont a parkokban tanyázó varjak Budapest legismertebb madárvendégei. Őket még az is meglátja és felismeri, aki nem sorolja magát a kitűnő Herman Ottó, a „madártudomány” egyik hazai megalapítója, de mindenképpen legismertebb képviselője követői közé.
Vannak aztán kevésbé „látványos” madárlátogatói a városnak. Mind a négy – nálunk őshonos – fecskefaj például. Közülük a fehér mellényes molnárfecske és a kifliholdszárnyú sarlósfecske a belső városnegyedekben sem ritka. Utóbbi éles, kellemetlen sivításáról ismerhető fel. Ő a levegő igazi bajnoka. A légben párzik, sőt madarászok megfigyelése szerint aludni is tud a magasban: felszáll a felhőkig, ott kiterített szárnyon köröz és közben szundikál. A városszéli löszfalakban fészkelő partifecske és a villásfarkú füstifecske a belső kerületeket csak néha látogatja.
A Duna belvárosi szakaszán ritkábban, de a Vizafogó meg a téli kikötő környékén már gyakrabban tűnnek fel egyes téli madárvendégek, a fekete kontyos kercerécék, a csapatostól röpdöső, lúdnagyságú kormoránok, a különféle vöcskök és búvármadarak, de néha egy-egy eltévedt bütyköshattyú is. Kedvenc éjszakázóhelyük az északi vasúti híd és az Óbudai-sziget környékének megannyi homokzátonya.
A Margit- és a kevésbé látogatott Óbudai-sziget amúgy igazi „madárparadicsom”. Őszi vonuláskor lúdcsapatok, tarka gyurgyalagok, billegetőcankók csapatai gyakran megpihennek errefelé. A szigetek partjainál fel-feltűnik – amíg a folyó vize összefüggően be nem fagy – egy-egy türkizkék jégmadár. Az öreg fákon macskabaglyok gubbasztanak. Ha pedig végképp beáll a tél, csízek és fenyőrigók, csonttollúak, pirókok és különféle cinkecsapatok barangolnak a kopár fák és cserjék ágbogai közt.
Ami pedig a ragadozómadarakat, vagy ahogy Herman Ottó nevezi őket: az „orvmadarakat” illeti, azok is fel-feltűnnek a város kőrengetege fölött. A belvárosban sem ritka a karvaly és a vörösvércse. A fürge kabasólyom és az említetteknél jóval nagyobb (és lomhább) egerészölyv viszont már inkább a „zöldebb” budai környék kedvelője.
Utóbbi erdős-ligetes hegyvidék számolatlan tollas látogatójának még a felsorolása is embert próbáló feladat volna. Igaz ugyan, hogy a tovaszállt évszázadokkal eltűntek innen a sasok és a vándorsólymok – utóbbi nem is olyan régen –, a büszke kerecsenek, a meredek szirtek óriásbaglyai, az uhuk, a kövirigók meg a császármadarak, de (főként az apróbb szárnyasok) máig kitartanak. Élnek itt többek között billegetők, kuvikok és pacsirták, sármányok és rozsdafarkúak. Harsogó haris – hangutánzó nevén: kétkés-madár. Cinegék és harkályok mindenféle nemei. A város zöld foltjai közé is bemerészkedő fülemüle. A borvörös hajnalmadár. A ligetekben fácán tanyázik, a búzatáblákban fogoly és fürj – hangutánzó nevén: pitypalatty. De előfordul a kecskefejő, újabban pedig a korábban kiveszettnek hitt és mára szépen terjedő éjfekete holló, és az öreg fák odvaiban fészkelő „veres sipkás” óriás, a feketeharkály is.
Néha, főként őszi alkonyatkor, meglepő látvány fogadja a bámészkodót. Nagy csapatban denevérek keringenek a magasban. Az ember előbb, főként messziről, azt hiszi, megkésett fecskéket lát. Aztán hamar rájön, bőregerek írják jelüket odafenn a levegőre. Szárnyasnak ugyan szárnyasok, ám nem madarak, hanem repülő emlősök, hisz a választ jól ismerjük ma már az ódon kérdésre: „Madár-e a denevér?”