Harminchét

Vathy Zsuzsa
2001. 11. 24. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Dédnagyapja tanító volt egy dunántúli faluban negyven évig. Nagyapja tanító ugyanott negyven évig. Anyja tanítónő, apja tanító és karnagy, majd a szombathelyi főiskola ének–zene tanszékének vezetője. Húga tanárnő.
Mi pedig osztálytársak voltunk, hétéves korunk óta ismerjük egymást. Abban az évben, amikor leérettségiztünk, a tanítóképzőket éppen megszüntették, a főiskolák még nem működtek, átmenetileg egyéves továbbképzéssel képezték ki a tanárokat. Osztálytársam ide iratkozott be, a budai képzőbe, s a diploma és a pedagógusi eskü letétele után Budapesten, a Mester utcai általános iskolában kapott állást. Tizenkilenc éves volt. Harminchét évig tanított itt, elsősöket és másodikosokat, innét ment nyugdíjba a Pedagógia Szolgálatáért emlékéremmel és más jutalmakkal, dicséretekkel a zsebében.
Mester 19., ezt így tőle hallottam először, pedig a tanárok és a diákok, akik ott tanítottak, tanultak, valamennyien így mondják. Az ő neve pedig Békefi Jutka, a lánykori neve persze, nem az asszonyneve, de mert osztálytársak voltunk, a régi nevünkön szólítjuk egymást.
Jutka, mondom, harminchét évig tanítottál ugyanabban az iskolában. Nagy tisztelettel nézek rád, de hogy lehetett ezt… – majdnem kimondom, amit gondolok: kibírni. Szerencsére idejében elharapom a mondatot. Helyette magyarázkodni kezdek: arra gondolok, hogy menynyi rossz szülő, mennyi neveletlen gyerek és mennyi kellemetlen kolléga van.
Osztálytársam, aki a harminchét év után még két évig egy hatodik kerületi iskolában tanított, majd újabb két évig Budajenőn, fiatalos és energikus, mintha egyenesen a pedagógiai pálya alakította volna ilyenné.
Azt mondja: kérlek, beszélj hangosabban, én is mindig hangosan beszélek. Megszoktam, hogy harminc-negyven gyerek zajong körülöttem, őket kell túlbeszélnem.
Soha nem fordult meg a fejedben, kérdezem, hogy elmész? Vidékre? Külföldre? Egy másik kerületbe?
Nagyon meggyőzően mondja: nem. Egyszer egy volt tanára, akit nagyon tisztelt, meghívta, menjen át az ötödik kerületbe, az ő iskolájába. De amikor arra gondolt, hogy veszélyben a kicsikkel való kapcsolata, esetleg nem első és második osztályt kap, nem ő tanítja meg őket írni-olvasni, nem ő kedvelteti meg velük az iskolát, úgy döntött, nem. És az is eszébe jutott, mennyi energiát belefektetett már a Mester 19.-be, kár volna máshol folytatni.
Nem akartál soha igazgató lenni? Tankönyvet írni? Sok pénzt keresni?
Három igazgatóm volt 37 év alatt, egyikkel sem cseréltem volna. Az első fizetésem 950 forint volt, amikor nyugdíjba mentem, még mindig nem érte el a bruttó hatvanezret. Szerencsés ember, akinek a családi háttere megengedi, hogy ne kelljen a magasabb fizetésért munkahelyet változtatnia. Én ilyen voltam.
Mégis. Ott töltötted az életedet.
De még mennyire! Voltak évek, amikor harmincnyolcas osztálylétszámmal tanítottunk. A tanításhoz számítsd hozzá a fogadóórákat, a szülői értekezleteket, a családlátogatást. Emellett készülni kellett az órákra, a dolgozatokat inkább csak este, otthon tudtuk kijavítani. Harminc éven át én vezettem az iskolai tanítói, majd a kerületi alsós munkaközösséget is. És a bemutató tanítások, a főiskolások szakmai gyakorlatai, a hospitálások.
Az igazgatóiddal, kollégáiddal sem vesztél össze? Soha? Sem jutalom, sem kitüntetés miatt?
Kaptam kitüntetéseket, nem sorolom fel őket. A minisztériumi dicséret valahogy nem akart megérkezni. Pedig felterjesztett engem is az igazgatónk, többször is, de mindig nálam jobb káderek társaságában. Persze hogy nem én kaptam meg. Mikor ez harmadszor fordult elő, bejelentettem: nem vezetem tovább a munkaközösséget, csinálja az, aki a kitüntetést kapja. Az igazgató megígérte, hogy jövőre egyedül engem terjeszt fel. Csak engem. Nem lesznek mellettem esélyesebb párttagok. Akkor megkaptam.
Hányszor voltál a Mester utcai iskolában, mióta nyugdíjba mentél?
Csend.
Majd a válasz: egyszer.
Nem volt kedved? Eszed ágában sem volt?
Hogyne lett volna? Mondom: az életem nagy részét ott töltöttem. Nem hívtak. Nem csak engem, másokat se a mi korosztályunkból. Pedig lett volna rá alkalom. Pár évvel ezelőtt az iskola felvette Molnár Ferenc nevét, vártuk, lestük a postát, hátha meghívnak bennünket a névadóra. Nem hívtak. A következő évben uszodaavatás volt. Azé az uszodáé, amelyért vagy tíz éven át mi küszködtünk, miközben vittük a gyerekeket úszni, ahova tudtuk. Vártuk a telefont, akkor sem hívtak. Volt még századik évforduló, igazgató, kollégák nyugdíjba vonulása, egyszer sem üzentek értünk… Ki tudja, miért. Pedig láttam rá jó példát is: a hatodik kerületi Alsóerdősori iskolában az egyik nyugdíjba menő tanárnőt az alpolgármester búcsúztatta el – hozta a polgármester üdvözlőlevelét is –, s az igazgató, a kollégák kiszámították, hogy az illető tanár hány gyereket tanított, hány fogadóórát, hány szülői értekezletet tartott, hány családot látogatott meg. Számomra ez mintaértékű volt.
A család! Nem akarod azt mondani, hogy a szülőkkel sem volt semmiféle konfliktusod?!
Emlékezetes családlátogatásaim voltak. A Liliom utcában, Angyal utcában, Viola utcában; akkor még szoba-konyhás, nyomorúságos lakások voltak. Az egyik elsősöm szüleihez kellett elmennem, nagyon gyenge volt a kislány, bukásra állt. Az apa csatornatisztító volt. Ruhástul feküdt az ágyon – talán munkaruhában –, aludt. A szobában nemcsak rossz szag volt, hanem szörnyű hőség is, egy olajkályha ontotta a meleget. Amikor a felesége felkeltette a férfit, azt mondta nekem: ad ötszáz forintot, csináljak bármit, csak ne bukjon meg a gyerek. Szabályos birkózásba kezdtünk, végül megértette, hogy nem fogadhatom el a pénzt. Amikor indultam volna, a felesége egy nagy befőttesüvegből átöntött egy kisebb üvegbe vagy fél liter kevertet, és kérte, fogadjam el, ne mondjam, hogy nem kell. Ezt már nem mertem visszautasítani, viszont eldicsekedni sem kívántam vele senkinek.
Kedves tanárnő, kedves volt osztálytársam! Nem tudom, hány pedagógus van az országban, akik hűségben felülmúlnak téged – gyanítom, nem túl sokan. Segíts megfogalmazni: milyen életfilozófia kell hozzá, milyen adottságok magyarázzák ezt a nem mindennapi életutat?
Részemről nem annyira életfilozófia, inkább örökség. A dédszülők, a nagyszülők, a szülők. A tanítás. Tanítani jó, fontos, kell. Sőt nincs nála jobb.
Tehát: ha tizenkilenc éves volnál? Megint? Újra?
Nagyon meggyőzően mondja, hogy igen. Annyit változtatna, hogy nem okvetlenül egy iskolában tanítana harminc-negyven évig. Válogatna. Nem a gyerekek – a felettesek, az igazgatók között!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.