Korán jött a siker?

Győzelmi mámor helyett a politikai rendezés hiányában némi tanácstalanság, a jövő miatti aggódás érződik a Kabul elfoglalását kommentáló nyugati véleményekben. Több politikus a dicstelen múltra, a főváros polgárháborús hadszíntérré tételére emlékeztetve óvott attól, hogy az Északi Szövetség kész helyzetet teremtve kizárja a többségi pastukat Afganisztán irányításából.

Colin Powell amerikai külügyminiszter Kabul nyílt várossá nyilvánítását javasolta a főváros felé menetelő afgán ellenzékieknek. Donald Rumsfeld védelmi miniszter ezt azzal toldotta meg, hogy szerinte aligha Kabul a háborús fődíj, és a tálib erők, valamint az al-Kaida szétverése lenne a valódi katonai diadal. A brit kormányszóvivő egyenesen azt üzente az ostrom előkészítésével foglalatoskodó üzbég és tádzsik ellenzéknek, hogy a játékszabályokat nem ők, hanem az amerikaiak vezette nemzetközi koalíció alakítják. Mint mondta, Dosztum és Fahim harcosai ugyan szerepet játszanak a katonai stratégiában, de annak menetrendjét nem ők szabják meg. Az Északi Szövetség azonban ezúttal nem hallgatott támogatóikra, és korábbi ígéreteiket feledve bevonultak a fővárosba. Páratlan gyorsasággal nyomulnak északról délre, és már az ország területének mintegy felét tartják ellenőrzés alatt. Ezek után az amerikaiak csak reménykedni tudnak abban, hogy afgán szövetségeseik tanulnak a múlt történelméből és a közelmúlt tapasztalatából.
Néha úgy tűnik, hogy nemcsak a tálibok becsülték igencsak alá az amerikai bombázások pusztító erejét, hanem maguk a washingtoni politikacsinálók is. Egyik részről ugyanis nagyon jól jön, hogy még a ramadán előtt megtörtént az áttörés, ezzel megfordult a háború menete, a politikai rendezés kiérlelése azonban láthatóan elmaradt a katonai sikerek mögött. Az ország etnikai összetételét és a térség befolyására igényt tartók akaratát tükröző kompromisszum Afganisztán jövőbeli irányítását illetően ugyanis nem nagyon körvonalazódik. Az iráni fővárosban ugyan létrejött egy 120 tagú, többpárti afgán tanács, hogy segítse a tálibokat majdan felváltó ideiglenes kormány létrehozását, amely leginkább még a római száműzetésben élő exkirály, Zahir sah körül formálódik, egyelőre igazi eredmény nélkül. Egy ilyen kormány csakis akkor lehetne sikeres, ha abban minden afgán etnikai és vallási csoport képviselteti magát. Ez a múlt tapasztalatai alapján nem túl egyszerű a háborúk következtében a minden korábbinál jobban egymással szemben álló etnikumok által lakott Afganisztánban. A helyzetet bonyolítja, hogy bizonyos kérdésekben a térség befolyásos hatalmainak érdekei is ütköznek. Hogy csak egy dolgot említsünk, Amerika például elsősorban a pastukat támogató Pakisztán miatt bevenné e kabinetbe a mérsékelt tálibokat, míg Oroszország erről hallani sem akar.
A tanácstalanságot hűen jelzi Kabul e probléma megoldását elodázó nyílt várossá nyilvánítása, de patthelyzet esetén egyesek az ország ideiglenes kettéosztását sem zárják ki. Ezt arra alapozzák, hogy a tálibok uralják az ország déli és keleti részét, és hatalmukat sokáig fenntarthatják, különösen a Pakisztánból érkező élelmiszer- és lőszer-utánpótlás és az önkéntes harcosok segítségével. Az Északi Szövetségre ráadásul idegenként tekintenek a déli országrészben, és több elemző szerint Kabul eleste után sem várható, hogy az északon tapasztalt dominóelv ott érvényesül.